Engem keresztyénként mindig zavart az olyan megfogalmazás, miszerint „a keresztyének úgy hiszik, hogy Jézus Krisztus feltámadt”. Avagy személyesre fordítva: „Én hiszem, hogy Jézus Krisztus feltámadt” Ez a megközelítés, még ha igaz is, emberek hitéről beszél pusztán, s azt állítja, hogy a keresztyének azok, akik hisznek Jézus Krisztus feltámadásában. Ezzel viszont elsikkad az a körülmény, hogy a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló beszámolók mégis csak egy történeti eseményről szólnak. Nem megkerülhető tehát az a kérdés, hogy most akkor Jézus Krisztus „objektíve” támadt-e fel, avagy egyszerűen voltak emberek, akik elhitték, hogy feltámadt, s ennek a hitnek a hagyománya a keresztyénség?
A tét nem kicsi. Ha ugyanis a keresztyénség csak a Jézus Krisztus feltámadásába vetett áthagyományozott hiten alapul, amelynek ugyanakkor nincs, avagy kérdéses az objektív történeti alapja, akkor igencsak bizonytalan alapokon nyugszik: addig „él”, ameddig vannak emberek, akik hisznek Jézus Krisztus feltámadásában.
Ez azért – lássuk be –, eléggé nyugtalanító körülmény, mert azt üzeni, hogy a keresztyén üzenet igazsága a szubjektumtól függ. Semmi kedvem hinni egy olyan tartalomban, amelynek az igazságtartalma csak az én hitemtől függ. Ahogyan az ember hitvilágát ismerem, s ahogyan megmutatta önmagát eddigi története folyamán, semmi jó és megbízható nem várható tőle. Ha az igazolja egy tartalom igazságát, hogy vannak-e emberek, akik hisznek benne, akkor minden igaz, és semmi sem igaz. Akkor a hitek igazságtartalmának a megítélését a tetszésindex dönti el, amely semmi másról nem szól, minthogy egy adott időszakban és adott társadalomban mi számít divatos hitnek, s mi nem.
De hol van akkor az a kérdés, hogy egy adott hitnek van-e igazságtartalma, avagy nincs? Ha az igazság kérdése a háttérbe szorul, s minden valóságértelmezés mögött csak a szubjektum hitét látjuk, akkor az egyetlen racionális következtetés az, hogy jobb nem azonosulni semmiféle tartalommal. Nincs igazság, vélemények vannak.
Nos, eléggé furán érezném magamat, ha úgy kellene fogalmaznom, hogy „az a véleményem, hogy Krisztus feltámadt”. – „Megengedem, hogy másnak más a véleménye.” – Mert ugyebár, a hitek egyenlők.
A feltámadás objektív igazságának a fenntartása ma azért problematikus, mert létezik egy uralkodó, nem mellesleg téves hit, amely a mai természettudományos bizonyíthatóságot tette meg az egyetemes igazság mércéjének. Ez semmi más, mint szimpla kivetítés. Ideje lenne kritikusan megállapítani, hogy a ma normatívnak tekintett igazság-értelmezés, amelyből a szekuláris-ateista világkép következik, egyszerű materializmuson alapul, amely nem tud mit kezdeni semmivel sem, ami a látóhatárán kívül esik. Így lett normává az ateizmus, amelyhez képest – megengedő módon – vannak még más nézetek is. Az előbbi úgymond a „realista”, az utóbbi a „hit”. A valóság ezzel szemben az, hogy nincs semmiféle objektív alapja annak, hogy az ateista materializmust realista valóságértelmezésként lehetne tételezni a hitben megélt valóságtapasztalattal szemben, amely úgymond „nem realista”. A hit nem attól hit, hogy nem realista.
Semmi okom kételkedni abban, hogy Jézus Krisztus objektíve támadt fel. Még jó, hogy az Ő feltámadásának a ténye nem az én hitemtől függ. Ha az én hitemtől függne, Jézus már rég halott lenne.
De a helyzet pont fordított. Az egyház nem azért létezik még, mert még mindig léteznek emberek, akik úgymond minden racionalitás ellenére korlátolt és csökönyös módon hisznek Jézus Krisztus feltámadásában, hanem azért, mert Jézus Krisztus a szubjektumtól függetlenül feltámadt. Ez az egyház objektív alapja. Nem az egyház bizonyítja a feltámadott Krisztus létét, hanem a feltámadott Krisztus igazolja az egyházat. Nagy különbség.
Ha ez a mai racionálisnak tekintett materialista világképbe nem fér bele, akkor ez nem a feltámadás tényét ássa alá, hanem az észszerűség mai értelmezésének korlátoltságát igazolja.