Ha nincs feltámadás, mert az csak egy keresztény mítosz, akkor a Krisztus-követés morális értékei és az érte hozott emberi áldozatok nem többek, mint merő humanizmus, a halál pillanatában az enyészeté lesz a szent és a gyilkos, a jó és a rossz egyaránt. Ha viszont a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése.
Alapvető kérdéseket feszeget Maráczi Tamás a Mandineren megjelent cikkében. Persze, a kérdések nem újak, itt kopogtatnak elég régóta. Mondjuk azóta, amióta beköszönt a történelem színpadára a „kulturális kereszténységnek” nevezett jelenség. Ezzel kétségtelenül felbukkant a történeti kereszténységen belül valamiféle kettősség. E kettősség megjelenésének tipikus százada nálunk a 19. század, amelynek ilyen szempontból az a jellemzője, hogy ugyan a kereszténység mint keretkultúra nem vesztette még el domináns jellegét, ám mégis, az egyházias keresztyénség, avagy a szó elsődleges, teológiai értelmében vett kereszténység sokat veszített meghatározó súlyából. Ez a kettősség tartalmilag abban mutatkozott meg, hogy megjelent egy olyan keresztény retorika, amely a kereszténységet már nem feltétlenül a teológiai üzenettel, hanem a történelmi - kulturális szereppel indokolta és magyarázta. Ez az ellentmondás pontosan tükröződik ma is abban a tényben, hogy míg egyfelől mondhatjuk, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége kulturálisan tud azonosulni a kereszténységgel, addig a másik oldalon az már kevésbé mondható el, hogy ez a többségi kulturális kereszténység leképeződik az aktuális egyháztagságban. Ez a körülmény arra enged következtetni, hogy létrejött a kereszténység kettős olvasata: egyrészt a teológiai üzenet, másrészt a történeti - kulturális szerep felől.
Ez a kettősség érzékelhető a mai politikai beállítódások általános helyzetében is. Míg egyfelől kétségtelen tény, hogy ideológiailag ma egy olyan pártnak van a legnagyobb támogatottsága, amely a keresztény kultúra védelmét is zászlajára tűzi, addig a másik oldalon azt már kevésbé lehet mondani, hogy ez egyértelműen megmutatkozik az egyházias kereszténység helyzetének az alakulásában is.
A kérdés nagyon egyszerűen fogalmazva az, hogy vajon meddig működőképes egy olyan ideológia, amely ugyan a szó kulturális értelmében vett kereszténység védelmének jegyében lép fel, de ugyanakkor a társadalom jelentős része valójában már nem foglalkozik a keresztény üzenet valódi tartalmi kérdéseivel? Úgy tűnik, miközben a kereszténység történeti - kulturális szerepével viszonylag könnyű azonosulni (avagy: "Európában még az ateista is keresztény"), addig a teológiai üzenet megértése és befogadása komoly nehézségekbe ütközik.
Vélhetően azért, mert a keresztény üzenet egy olyan világképet közvetít, amely súlyosan ellentmond a mai általános korszellemnek. Nincs mese, ezt a korszellemet még ma is a felvilágosodásnak nevezett fordulat határozza meg. Sőt, azt kell mondani, hogy maga a kulturális kereszténység is, tehát egy olyan kereszténység, amely már nem feltétlenül hisz a kereszténység elvi alaptételeiben, tipikusan a felvilágosodás gyermeke. Ennek a vonulatnak a mai örökösei a kulturális keresztények, akik úgy keresztények, hogy otthon érzik magukat a kereszténység által meghatározott kulturális emlékezetben, de nem igazán érintik meg őket a keresztény világkép valódi tartalmi mélységei.
A kereszténységnek ezt a mélységi dimenzióját olyan fogalmak jelzik, mint feltámadás, örök élet, üdvösség. Látnivaló, hogy a konzervatív-jobboldali meghatározottságú kulturális-keresztény ideológia eme fogalmakkal alig tud valamit kezdeni, csakúgy, mint a liberális-humanista kereszténység-értelmezés sem. Azért, mert amit a szó teológiai értelmében vett kereszténység üzen - konzervatív-liberális szembenállás ide vagy oda -, valójában szétfeszíti a mai normatív, adottnak vett, szekularizált világképet, amelyben a valóságértelmezésnek olyan keresztény alapszavai, mint üdvösség, örök élet, feltámadás egész egyszerűen értelmezhetetlenek.
A kérdés, amelyet Maráczi Tamás okkal feszeget, az az, hogy vajon fenntartható-e, működőképes-e a keresztény kultúra ideológiája, ha közben megroppan, elvész a keresztyénség valódi üzenete, vagyis az emberlét értelmezésének eszkatológikus távlata?
Én nem tartozom azok közé, akik szembeállítják a kulturális és egyházias kereszténységet, sőt kifejezetten szerencsétlennek tartom. Ez módszertanilag a kereszténység leszalámizásának a taktikája, amelyet volt szerencsénk látni a kommunizmusban a „népegyház-hitvalló egyház” szembeállításának ideológiája mögött.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy a keresztény kultúra ideológiája nem kerülheti ki azt a súlyos világnézeti kihívást, amely elé maga a kereszténység állítja. Már ha a kereszténység valóban több mint politikai árucikk.