Az utcán járva bármiféle mondatfoszlányt elcsípek, a koronavírussal és annak velejáróival kapcsolatos.
Az emberek egy része teljesen sokkos állapotban van.
Az élelmiszerüzletben, ami jelenleg a gyógyszertár és az orvosi rendelő mellett az egyetlen olyan hely, ahol indokolt tartózkodni, az emberek kissé zavartan viselkednek. Nem mintha tegnapról mára ugrásszerűen megnövekedett volna a fertőzöttek száma, mégis, a tegnapi bejelentés felbolygatott mindent. Folyamatosan közeledett ez a „valami”, de még akkor is, amikor Olaszországból jöttek a hírek, csak egy távoli történés volt a nagyvilágban. Aztán bejelentették a kijárási szabályozást Tirolban, és hirtelen nagyon is közelinek kezdett látszódni. Néhány órával később már Bécsben is élt a rendelet, ami annyira hirtelen jött, hogy csak tudomásul venni lehetett, felfogni nem. Nagyon sok ember visel maszkot, gumikesztyűt, mindenki távolságot tart a másiktól, valamiért néhányan még feltűnően halkan is beszélnek, ami tovább fokozza a helyzet abszurditását.
Nem vagyok jós, de könnyen el tudom képzelni, hogy ez a történet a vírussal alaptörténetté válik. És nem a vírusról fog szólni, hanem arról, hogy egy bevett, általánosan elfogadott emberkép, mondhatnánk, a modern (legyen a modern bármi is) ember önmagáról alkotott képe miként omlott össze. Nevezzük ezt az önképet a Nagy Illúziónak.
A sokk, amelyet a mindeneket legyűrő járvány vált ki, annak tulajdonítható, hogy a történetben nyilvánvalóvá válik egy olyan ellentmondás, amely feldolgozhatatlan. Az ellentmondás ebben a kérdésben feszül: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen vírus ellen az ember – reméljük, hogy átmenetileg – ennyire tehetetlen? Magyarán, létezik egy ma általánosan elfogadott emberkép, amely azt feltételezi, hogy az emberrel nem történhet meg az, ami most történik. Ami most történik, abszurditásként jelenik meg. De nem azért, mert a történet tényleg abszurd, hiszen az nagyon is valóságos, mondhatni, természetes, csak szembe megy egy olyan uralkodó világképpel és kultúrával, amelybe ez a történet egyszerűen nem fér bele.
A sokk abból fakad, hogy romba dönti az ember önmaga képességeiről alkotott illúzióját. Egy önképet, amelyre egy egész kultúra épült. A Nagy Illúziót.
A koronavírus története azért lehet alaptörténet, mert a modernitás-teremtette Nagy Illúzió végét jelentheti. Így fordulhat elő, hogy ennek az egész emberiséget érintő fenyegetettségnek és kitettségnek lehet akár pozitív hozadéka is. Nevezetesen az a felismerés, hogy a ma uralkodó emberkép alapvetően téves, mert hamis előfelvetésekre épül. A Nagy Illúzióval ellentétben az ember nem az a végső hatalom, amely előírhatja a valóságnak, hogy hogyan működjék. A sokk abból a nyilvánvalóan brutális ellentmondásból fakad, hogy a valóság nem úgy működik, ahogyan az az ember felől nézve elvárható lenne. Kiderül a Nagy Illúzió hazugsága, amely abban áll, hogy nem látja reálisan az ember helyét, mert az embert a mindenhatóság pozíciójába helyezte. Mi több, még azt a nyilvánvaló ostobaságot is elkövette, hogy kisajátította a racionalitás fogalmát. A vírus azért tudott ilyen gyorsan elterjedni, mert a Nagy Illúzió beszűkítette a racionálisan elgondolható határát, s elhitette, hogy az emberrel csak az történhet meg, amit el tud képzelni. Most pedig valami olyasmi történik, amit akár néhány hónappal ezelőtt is, nem is tudtunk volna elképzelni. Innen a teljes felkészületlenség. Egy olyan helyzet, amikor a valóság betört a Nagy Illúzió által gondosan felépített emberi belterjesség szűkös világába, sokkoló erővel szétfeszítve azt. Beáll a társadalmi szintű kognitív disszonancia, amikor valami olyasmi történik, ami ellentmond mindannak, amit elgondolhatónak tartottunk. Ezzel lelepleződik ez a mai felfuvalkodott, önhitt, s amúgy minden racionális alapot nélkülöző emberkép, a Nagy Illúzió, amely arra az alapvető hazugságra épült, hogy az ember mértéke az ember. Ezzel abszolutizálta az embert, a Nagy Illúzió rabjává tette, s még azt is elhitette, hogy ez az emberkép az ésszerű, szemben egy olyan világképpel, amely az emberi jelenség értelmezését Istennel hozza összefüggésbe.
S miközben ez az ateista Nagy Illúzió azzal volt elfoglalva, hogy az Isten-kérdést eltakarítsa egy általa reálisnak vélt emberkép felépítésének útjából, nem vette észre, hogy ezzel pont azt a távlatot számolta fel, amely nem engedi, hogy az ember önmagát, vagyis az önmagáról és a világról alkotott képet abszolutizálja.
Mert annak a kulturális sokknak, amelyet most a vírus fenyegetettségében van szerencsénk átélni, az a tartalma, hogy amit eddig abszolútnak, kizárólagosnak, rendíthetetlenek hittük, hirtelen viszonylagossá, törékennyé, elveszíthetővé vált.
A Nagy Illúzió immár nem úgy jelenik, mint valamiféle megkérdőjelezhetetlen és abszolút világegész. Ezért válhat ez a világjárvány alaptörténetté. Egy olyan történetté, amely megkérdőjelezi a modernitás emberképének világnézeti alapjait, s újra feltéteti azt a nagyon egyszerű, megválaszoltnak gondolt, de valójában meg nem válaszolt, sőt a Nagy Illúzió által szőnyeg alá söpört kérdést, hogy ki az ember.
S kiderül, hogy az embert nem lehet önmagából magyarázni, hiszen ezzel elvész az a világegész, amelybe az ember elhelyezhető lenne. Távlat kell, valami olyasmi, ahonnan az ember önmagát nem önmagából látja, hanem mintegy kívülről. Hívjuk ezt a távlatot Istennek, aki felől nézve az ember már képessé válik arra, hogy leszámoljon a Nagy Illúzió hazug, önmagába záruló emberképével.
Így lehet ez a járvány okozta sokk akár olyan üzenet is, amely feloldja a történet abszurditását.
Az üzenet egyszerű: meg kell térni. S ez nem valami vallásos szöveg.
Hozzászólások