Ha bemegyünk egy faluba, akkor találunk három templomot. Katolikus, Református, Evangélikus. Még az is lehet, hogy valamelyik kisegyház is képviselteti magát egy imaházzal, illetve ha nem is rendelkezik épülettel, akkor házaknál jönnek össze, vagy elmennek a szomszéd falvak egyikébe, hogy hetente egyszer találkozzanak hittestvéreikkel. Tehát a falu közössége felépített három templomot, egy imaházat, némelyek pedig ingáznak és a pénzüket buszjegyre, benzinre költik, hogy vallásos kapcsolatokat ápoljanak. A falu templomai az istentiszteletek alkalmával, akár konghatnak is az ürességtől, vagy legalább is messze vannak a teltháztól. Ennek ellenére mindhárom templomot fenn kell tartani, a füvet nyírni kell, időközönként tatarozni, és a lelkésznek fizetést adni...
Sokat gondolkoztam azon, hogy ennek mi lehet az oka. Miért kibékíthetetlenek egymással a különböző vallást gyakorló emberek?
Miközben olvastam egy keresztyén blogoló társam utópiáját a felekezet összefogásáról, az ökumené kérdéséről, az Isten- és az emberközpontú istentiszteletről, folyamatosan az járt a fejemben, hogy érteni vélem én, hogy minek akar hangot adni a poszt szerzője, de a megfogalmazás mégis szerencsétlen. Egy valamire való teológus számára az emberközpontú istentisztelet egyfajta oximoron. Az istentisztelet, ahogy elnevezése is mutatja, Isten tisztelete, ezért csak is ő lehet a középpontban, méghozzá a Szentháromság Isten.
Amiről azonban fontos beszélni, az a hogyan kérdése. Hogyan tisztelhetem igazán az Istent? Az egyik fontos alkotóelem a liturgikus istentisztelet, de Isten tisztelete nem merülhet ki csupán ennyiben. Hogyan tisztelhetem igazán az Istent? Csakis úgy, ha a másik Krisztusban hívőt testvéremnek tekintem. Ha nem tetszelgek abban a hamis tudatban, hogy nálam van a „bölcsek köve”, enyém az egyetlen igazság, csak én értem helyesen a Bibliát, ad absurdum csak én és a saját köröm a legitim egyház. Fontos tanulni, befogadni, ugyanakkor adni, megélni, és bemutatni, hitelesen képviselni is saját hitemet.
Nem szerencsés valakit „megerőszakolni” a maga meggyőződésében. Távol áll tőlem minden olyan elképzelés, mely az ökumenétől valami homogén egységesülést vár el: vagy úgy, hogy mindenkit valamelyik ma létező felekezet aklába terelne, vagy úgy, hogy valami felekezetek fölötti/felekezeteken túli új keresztyénség képét vizionálná. Én egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyunk egyformák. Nem bánom azt sem, hogy sokféle liturgia létezik. Még azt sem bánom, hogy saját felekezetemen belül is többféle kegyesség van. Ha már a Teremtő fantáziájának határtalanságából következően nincs két egyforma ember, miért ne jelenne meg sokféleségünk az Isten tiszteletében is. Miért ne élhetné meg, kereshetné meg az ember a saját habitusához legjobban illő liturgikus istentiszteleti formát? A liturgikus istentisztelet, ugyanis Isten tiszteletének, ha időben nézem, csak csekély százaléka. (1-2 óra aránylik a 168-hoz egy héten)
Városomban a különböző felekezetek papjai, lelkészei jóban vannak egymással. Oly annyira, hogy most éppen az „öreg” parókiánkon az új görög katolikus lelkész lakik a feleségével mindaddig, míg be nem fejeződik az ő parókiájuk felújítása. Oly annyira, hogy evangélikus kolléga segít be a kollégiumunkban. Részese lehettem már annak is - igaz nem helyben - , hogy római katolikus kolléga részt vett református úrvacsorai szertartáson és magához vette a kenyeret és a bort is.
Igen, vannak közös liturgikus alkalmaink, a szerzőt idézve: „kötelező udvariaskodás köreinek lefutása, ami semmilyen hatással nincs a különböző felekezetű hívekre.” Ezzel a sommás megfogalmazással azonban nem tudok egyetérteni. Legtöbb kollégámat én magam is ilyen alkalmakon ismertem meg. Az aztán már rajtunk, mindennapi embereken (lelkészeken és nem lelkészeken) múlik, hogy ezeken az ünnepi eseményeken túl is megismerjük-e, értékeljük-e, elfogadjuk-e, testvérnek tekintjük-e egymást, keressük-e vagy legalább felismerjük-e az együttműködés lehetőségeit.
Szerintem igen is nagy érdeme az ökumenikus mozgalomnak, hogy kitárta az ajtót nemcsak a magas teológia, hanem a klérus és a hívek szintjén is a másik megismerése felé. Nagy lehetőség rejlik ebben. Még akkor is nyílik valamennyit az ajtó, ha először talán csak színből, „felsőbb utasításra” résnyi a nyílás. A lényeg, hogy legyen valaki, aki ebbe a résbe szeretettel, de határozottan beleáll, s nem hagyja, hogy az ajtó újra becsukódjon.
Közvetlen családomban az előző generációkban sok fájdalmat és keserűséget okozott a felekezetek ellenségeskedése. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy az akkori megpróbáltatásokat, családi drámákat már nem kell a mai vegyes vallású pároknak átélni. Hálás vagyok azért is, hogy nem megy senki gyomorgörccsel a másik felekezet templomába, sőt kölcsönösen hívogathatjuk is egymást rendezvényeinkre. Ne becsüljük le azt, amit elértünk az egymás felé nyitásban.
Különben is híveink -különösen is amelyik család több felekezetű- már réges-régen túlléptek a felekezeti előírások/szabályok/szokások merev keretein itt a városi közegben. Talán pont az ilyen jól működő vegyes vallású keresztyén házaspároktól, családoktól leshetnénk el még inkább, hogyan is lehet Istent igazán, együtt, szeretetben tisztelni.
Nem erőltetném feltétlenül az egységes liturgikus istentiszteletet. Ha Istent tiszteljük a hétköznapokban, testvérként fogadjuk el egymást a kölcsönösség jegyében, ez előbb utóbb megtermi azt, amit a blogoló hiányol. Tudnék jó példákat sorolni, ahol egymás templomaiban tudjuk megtartani istentiszteleteinket például a szórványvidéken. Az azonos helyen történő liturgia kapcsolódási pontot jelent, és előbb utóbb felmerül az igény egy-egy közös, ökumenikus alkalomra is. Így a liturgikus istentisztelet szép gyümölcse lehet annak, hogy a hétköznapokban megéljük Isten tiszteletét.
Maradnék az ökumenéhez való hozzáállásomban is a klasszikus mondásnál: "A lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet"
Hozzászólások