Az írói tekintély egészen a huszadik század végéig igazodási pont volt a hatalom és a társadalom számára, ennek azonban a rendszerváltozással leáldozott. Mára a legkevésbé látványos ágazattá lettünk, hiszen a szöveget önmagában nem lehet úgy eladni, mint egy színpadi produkciót, egy filmet vagy egy kiállítást, pedig számos művészeti ágnak az irodalom, az írott szó kultúrája az alapja
Az írótársadalom, mint minden szakmai közösség szűkös pénzforrások mellett olyan, mint az eszkimóké, amikor kevés a fóka. Meg tudnák fojtani egymást egy kanál vízben. Ilyen eszkimók legnagyobb szakmai szervezetének, a Magyar írószövetségnek az élére tavaly év végén egy fiatal költő, Szentmártoni János került. Az általa megfogalmazott célok mind azt szolgálják, hogy az irodalom kilépjen az elefántcsonttoronyból, és majd egy évszázados elidegenedés után végre visszatérjen a közönséghez.
Tegyük hozzá, nem lesz könnyű dolga. Hiszen a közönség mégoly epekedve várja is a számára jól emészthető, mégis felemelő, katarzist nyújtó irodalmat, ha az alkotók nem akarnak, vagy nem tudnak eleget tenni az igényeknek. Mert ugye egy író, egy költő manapság nem az átlagembernek (sőt, míly idióta idióma: a kisembernek) ír, hanem a pályatársaknak és a kritikusoknak. Utalásaikat, szimbólumrendszerüket, kódolt nyelvezetüket kizárólag a hasonszőrűek értik meg. Elvétve találni egy-egy olvasmányos, élményt nyújtó prózát, egy-egy évekig bennünk munkáló verssort. A mai magyar irodalom, bármilyen fájdalmas is ezt kimondani - nem a zseniális művek bőségével fog bevonulni a magyar irodalomtörténetbe. Itt-ott felcsillanó dragakövek, néhol a posztmodern nagyságokat utánzó epigonok, és halmozódó középszerű munkák. Egy-egy kortárs író munkáját végigolvasva egykori tanszékvezetőm ítélete jut eszembe. "Tisztességes munka", mondta rendre hibásan ejtve az "s" és "sz" betűket. Mit ne mondjak: a "tisztességes" jelzőt az ő szájából hallani végtelenül megalázónak számított.
És mégis! Ez a hullámvölgy az irodalomban nem jelenti rögtön a tömegsír felé tartó lejtőt. Talán éppen a közönség hiányzik ahhoz, hogy jó művek születhessenek. Fojtó gazdasági légkörben, siralmasan gyenge honoráriumok mellett néhányan kitartóan írnak, csak éppen alig jutnak el az olvasókhoz. Az országosan működő nagykereskedelmi könyvforgalmazók polipkarmaikkal nemcsak a kisebb magánkézben lévő könyvesboltokat fojtották meg, de a haszon óriási részét le is szippantják. Igényesebb irodalmat gondozó könyvkiadók jelenleg túlélési harcot folytatnak. Igenis szükség van arra, hogy az író, a költő ne a füstös, sötét dolgozószoba, vagy éppen panel ablakából fanyalogjon a világra, hanem egy nagyság legyen, akire felfigyelnek, akinek a szavát éhezik az emberek. Legyenek az alkotók sztárok. Ehhez pedig a pénzen túl jó ötletekre, sőt, teljes szemléletváltásra van szükség.
Persze, rögtön ott a félelem, hogy ez olyan, mint a csajos irodalom. Kicsi nőcik összehoznak egy-két hónap alatt valami sztorit, utána pózolnak a fényképezőgépek előtt. Tudnivaló azonban, hogy az ember eleve kíváncsi fajta. Nem elég neki a csukott könyv, a holt szó. Emberarcokra van szüksége, hogy odaforduljon. Szép is lenne, ha a könyvek odakiabálnának a vásárlóra. De erre még a Roxfort könyvtárának (lásd Harry Potter) kötetei sem képesek mindaddig, amíg beléjük nem kukkant valaki. Arcok kellenek, mégpedig olyanok, akikkel azonosulni tudnak az olvasók. Arcok, akikre odafigyelünk, akiknek szavára kíváncsiak vagyunk. Ez még nem jelent rögtön elsilányulást. Mert ugye, amikor leül valaki, hogy írjon, akkor már nem számít se fényképezés, se marketing, se könyvkiadás, meg merném kockáztatni, még a honorárium sem. Az igaz író nem a kritikusoknak ír ilyenkor, nem is egy statisztikai tömegnek, nem célközönségnek, nem is a másik alkotónak. "A mindenséggel mérd magad!" - mondta oly egyszerűen minden kortárs magyar irodalmár mestere. Akinek Isten számít, ilyenkor csakis előtte adhat számot. Önmaga kritikusaként kell megfelelni, vajon a mindenséggel mérted-e magad?
Marketingeszközök, és igényesség, hathatós érdekképviselet, új támogatási rendszerek, életpályák felvázolása. Hogy a Magyar Írószövetségnek, és személyesen Szentmártoni Janosnak sikerülni fog-e végre visszahozni az irodalmat az olvasókhoz, hogy sikerülni fog-e közben kihozni az alkotókat az ellehetetlenült életkilátások közül, ez még kérdéses. De drukkolni szabad az irodalomnak is! Hajrá, magyar irodalom!
Hozzászólások