J. S. Bach: Weihnachtsoratorium -  Herr, dein Mitleid, dein Erbarmen

 

"Tulajdonképpen semmi kívánságom nincs."

Ezt mondta a fiatal nő, és azoknak az embereknek a mozdulatával dörgölte meg az arcát, akik úgy érzik, hogy az idegességtől el tudnának égni. A hajszoltság és a láz egy tőről fakad, gondolta közben. – Nem kívánok se ruhát, se ékszert, se konyhai dolgokat. Semmit.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt, tudta, hogy hazudott. Természetesen. Különös hiányt érzett magában, amit nem tudott szavakba ölteni. Valami kellett volna. Valami, amit nem tudott megfogalmazni, amit nem tudott körülhatárolni.

Jött az ünnep. Sokat evett, sokat ivott. Próbálta betapasztani az űrt. Közben a szokásos ünnepi körítés: este gömbökön megtörő fények, szívhez kéredzkedő zene, meghatódást váró pillanatok. Csomagbontás, erőltetett köszönömök, grimaszra csúszott szájak.

Micsoda meglepetés – mondta a férje, meglátva a kibontott pulóvert, – mintha tavaly is ugyanilyen pirosat kaptam volna.

Másnap rokoni sáskajárás. A gyerekek megkapták a nagymama Jézuskájának, a nagypapa Jézuskájának, a keresztmama és keresztpapa Jézuskájának az ajándékát.

- A Jézuskánk az idén jó sokat járt, mire megtalálta ezt a fajta Barbie-t – jegyezte meg nagymama, hangjában a hála iránti vágy szemrehányó magasságával.

- Honnan jön az a sok Jézuska? – kérdezte csomagbontás közben a gyerek.

- Sehonnan – vágta rá a fiatalasszony.

Házastársi morgolódás az asztalnál. Az elhűlt levest a férj a WC-be öntötte. A fiatalasszony a könnyeit nyeldeste. Szóval, a szokásos ünneplés. Jó nagyhangú nevetések, nehogy valaki azt higgye, bárki is boldogtalan. Panaszos politizálás desszertképpen, a vendégek fájlalták a szegénységet. Közben az asztalon süteményhegyek, mind bolti. Természetesen. A szokásos ünneplés, mondom.

Ünnep másnapján a család felkerekedett már reggeli után. Irány a vidéki nagyszülők. Acsarkodás beszállás előtt (meddig várjak még?, segítettél talán?, mikor indulunk végre?, hány falu és hány város?, nem hallgatsz?). Az autó mellett a hótalan táj suhant el. Kopasz fák, gondozatlan bozótok. Aztán egy falu.

- Hová megy ez a rengeteg ember?

A fiatalasszony is döbbenettel nézi. Vajon hová igyekeznek karácsony délelőttjén emberek? A faluban templom, az ajtaja nyitva áll. Néhányan már ácsorognak előtte. Szeme még elkapja a felirat egy részét a templomajtó felett. KEGYELEM NÉKTEK. „Kegyelem”. A fiatalasszony egyszerre meglátja önmagában a hiányt. Egy nagy fekete lyuk tátong önmagában. Az űr ott benn kong. És most már tudja, hogy nagyon hiányzik valami. És azt a hiányt se csomag, se étel, se ital nem fogja kitölteni. Az az űr ott tátong benn. Mert nem tudja, mi az a kegyelem. Az ő számára más nincs, csak az űr. Kitágult szeme egyszerre megtelik könnyel. De nem az iszonyatéval. Meleg, hálatelt könnyel. Mert abban a pillanatban, ahogy ez az űr formát ölt, azonnal érzi, - nem látja, csak érzi -, hogy a kegyelem tudata kezdi betölteni azt a nagy hiányt. Érdemtelennek, bűnösnek érzi magát, szeretné összeköpdösni önmagát, de már tudja, hogy van kegyelem. Van kegyelem.

 

Címkék: