Az Elhallgatott gyalázat című filmben Skrabski Fruzsina a témát áldozatok, veteránok, kutatók és pszichológusok segítségével igyekszik feltárni. Az elhallgatott gyalázat fn.hir24.hu/itthon

"Számára az volt a legfontosabb, hogy semmiképpen se erőltesse a dolgot. „Egyetlen érve volt csupán: ha ők nem beszélnek a történeteikről, akkor már senki sem fog, és lassan az egészet elfelejtjük. Ez egy utolsó lehetőség, hogy a fiatalok is megtudják, mi történt a háború alatt és utána. Ha azt mondták, hogy nem, akkor nem.”

"A fiatal újságíró akkor lenne igazán elégedett, ha a film kapcsán vita indulna a témáról, „ha az emberek elkezdenének beszélni az erőszakos cselekményekről, hogy végre fel lehessen tárni, mit követtek el a szovjet hadsereg katonái. Fontos lenne, hogy sok fiatal szembesüljön vele, mi történt a háború alatt és azt követően a magyar nőkkel”. Elsősorban azonban annak örülne, ha az áldozatoknak a filmje egy kis igazságtételt jelentene. „Hogy az ő tragédiájuk nem merülhet feledésbe.”

Nem tudom milyen a film. Nem láttam, csak kis részletet. Abban teljesen egyetértek, hogy erről kell beszélni. A cikk alatti kommenteket olvasva a fejekben nagy a zavar. De a magyar katonák ... Arról miért nem beszél. Mert nem arról készített filmet. Arról csináltak mások. Azokért a történésekért már ezt az országot kollektíve többszörösen megbüntették, megalázták, kirabolták, perekben a mai napig előveszik. Rendkívüli módon a jelen politika szeretné beszippantani és használni ezt a filmet a maga céljaira. Nem lehet és nem is szabad. 

„Csssst...hamarosan vége. – mondta az első támadó, miközben a többi négy körözött az ágy körül és várt a sorára."

Valamit elöljáróban tisztáznunk kell. Ha megerőszakolnak egy nőt az nem szex, hanem erőszak. Ezt akkor értjük meg, ha tudjuk, férfiakat is szoktak megerőszakolni. Nők is és férfiak is. Ez az erőszak olyan gyilkosság, ami sokáig tart. Úgy ölöm meg, hogy még haldokolni hagyom 10-20-60 évre. Az erőszakoló már rég elfelejtette. De az áldozatnak minden reggel fel kell kelnie és amikor  a tükörbe néz gyűlölni fogja magát. Okolja magát. Vádolja magát. Bűntudata van. Az erőszakoló már rég elfelejtette, de ő sohasem fogja. Ha van párja, akkor előle is titkolni fogja, sohasem lesz feloldozása. Egy titkot hordoz egész életében és ez meghatározza a mozdulatait, gondolatait, a szokásait, de még az imáit is. Az általunk cukinak tartott delfineknél is megy ez a férfias játék. Az alfa hímek időnként a gyengébb hímeket megerőszakolják és utána a nőstényeket. De a hím fajtársakat megalázzák. A dominanciát fejezi ki. Ki uralkodik. Az erőszaknak ezen formája a dominanciáról szól. Megtehetem, mert én vagyok felül. Azt csinálok, amit akarok és ennek semmiféle gátja nincsen. (Na ez a bűn.)

Amiért beszélni kell róla, velünk történt.

„Ne aggódj, a fiúk ezt általában szeretik." A férfiaknak gyakran még nehezebb elismerni, különösen, ha férfi a támadó.

Az egyik filmrészletben azt mondja valaki, ők tehetnek róla. Kihívóan öltöztek. Ez mérhetetlen cinizmus. Biztos volt olyan, minthogy minden háborúban van, amikor szórakoznak a beérkező katonákkal az örömlányok, vagy a halálfélelemtől eltompult, minden félelemérzésüket elvesztettek. De azért az elbeszélésekből emlékezünk rá, hogy paradicsommal és egyéb kencékkel csúfították el a lányok, asszonyok arcát, testét, nemi szervét. De leginkább próbálták elmenekíteni a frontvonalról a nőket, lányokat. A mostani környezetemben is mesélik, hogy mikor bejöttek az oroszok, és kvártélyon voltak családoknál, elmenekítették a nőket. A bejövő hadnak meg volt engedve ez. Három napig szabad rablás és erőszak volt. 

Ezt Polz Alaine írja le "ASSZONY A FRONTON" című művében (ez nem csak hallomásból írás, ez megtörtént vele): http://ddl3.data.hu/get/0/3474338/Asszony.pdf

"Azt tapasztaltuk, vagy tapasztalni véltük, hogy minden nagyobb harc vagy visszafoglalás után három nap szabad rablás járt. Szabad rablás és szabad erőszakolás. Utána tilos volt,
állítólag főbe lőtték azt, akire rá lehetett bizonyítani, hogy megerőszakolt egy nőt. Nem tudom, hogy jutottam egyszer abba a helyzetbe, hogy ott állt felállítva egy sor katona, meg kellett mutatnom, ki az, aki megerőszakolt. Csak homályosan emlékszem: téli hideg reggel megyek a sor előtt, ott állnak a katonák feszesen, egyenesen, vigyázzban. Balról mellettem két tiszt, kísérnek. Ahogy végigmegyek a soron, ők kicsit hátrább maradnak. Az egyik katona szemében megláttam a félelmet. Kék szeme volt, egészen fiatal fiú. Ebből a félelemből tudtam meg, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem: nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, mikor a többit nem? és egyetlenegyet is miért?"

"Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt.
Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „dobre robota?” Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: Az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előrehátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerincem megsérült, de nem törött el. Mivel egy ponton gördül ilyenkor az ember, sebes lett a hátam, ebbe a sebbe beleragadt az ingem és a ruhám, mert vérzett, de csak később vettem észre. Annyi minden fájt, hogy ezt nem vettem észre. (Többször tűnődtünk Minával, hogy hány perc, hány katona volt ez az éjszaka? Vele is ugyanezt csinálták egy másik szobában. És miért mindig a padlón ?)"

Erről beszélni kell. Jó ha ismeri ezt minden nő és férfi. Az áldozatokról van szó. Persze, hogy megtörtént ez másokkal is. Az összes környező néppel és Afrikában is, meg az egész földön. De ez most rólunk szól.

Miért is fontos?

Ezt egy másik cikkel tudom megmutatni. http://kivultagasabb.blog.hu/2013/09/23/_nem_letezik_hogy_szuz_vagy  Ezt ajánlom elolvasni. Egy fotós úgy döntött, hogy az áldozatok képét és az erőszaktevők által mondottakat egy képre teszi. Közben a hatóságok és a hozzátartozók reakcióit is felidézi. Levizsgázik a civil kurázsi. Nem elég, hogy magukat okolják az áldozatok, még a környezet is sokszor értetlenül bántja őket. Sőt, maguk az erőszaktevők is őket okolják. Az áldozatok miatt kell beszélni erről.

„Ezért vannak az alkoholfogyasztás korlátozására a törvények. Ez a te hibád! Ha nem ittál volna, nem történik ez veled. Ezt mondták a rendőrségen, amikor feljelentést akartam tenni."

A tetteseket általában el akarjuk kapni, és meg akarjuk büntetni. A megmentőket meg akarjuk jutalmazni. De akikkel történt azok mindig kimaradnak. Pedig lehet, hogy csak annyit kellene tenni, hogy megöleljük, befogadjuk és szeretjük őket. Nem azért áldozatok csupán, ami történt velük. Hanem azután még mennyi minden történik még velük. Örökre megváltozik az életük.

Én erre akarom felhívni a figyelmet ezzel a cikkel. Akivel megtörtént, annál nem zárul le a történet. Sem ítélettel, sem jogi procedúra megszűnésével. Semmivel. Csak mellé állhatsz és meghallgathatod. Vele lehetsz és támogathatod. Nem tudom, hogy fel lehet-e ezt dolgozni. Polz Alaine csak a másokért való szolgálatban, munkában tudta kiegyenesíteni. Amikor elkezdett szeretni.

Tisztelem azokat az embereket, akik az erőszak után, legyen az bármilyen, ismét emberként tudnak élni.

 

 

 

Fájlmellékletek: 

Hozzászólások