1983-ban, az ENSZ Közgyűlés határozata alapján, Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnöknő vezetésével megalakul a Környezet és Fejlődés Világbizottsága (WCED). A Bizottság, amelynek Láng István akadémikus, az MTA akkori főtitkára is a tagja, 1987-ben publikálja 247 oldalas, mérföldkőnek számító, „Our common future” (Közös jövőnk) című jelentését. A jelentés a gazdasági növekedés olyan új korszakát, stratégiáit vázolja fel, amelyben a fenntartható fejlődés, a természeti erőforrások megőrzése, a szegénység leküzdése alapértékké válik. A Brundtland Bizottság, ezernyi tudóst bevonva, választ keresett arra, hogy a 21. századra miképpen lehet a globális fejlődést fenntartható pályára állítani. A Bizottság jóhiszeműen (mi mást tehetett volna?) bízott abban, hogy van olyan gazdasági növekedés, amely nem vezet környezetünk pusztulásához, és társadalmilag is igazságos. De, vajon létezhet-e ilyen ideális gazdasági növekedés, amikor a vállalatvezetők a részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek, vagy a kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak? A választ az Olvasóra bízzuk!
FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS – Emberek! Ezt nagyon megszívtuk! foodandwine
A nagy világégés után, 1945-ben nyilatkozta Szent-Györgyi Albert, Budapesten:
„Egy nagy, egységes gépezet lett a világ. De a gépet csak ugyanazzal a gondolkodással lehet vezetni, amely azt megalkotta. Nem lehet természettudományos gondolkodással gépet építeni és azután szentimentalizmussal, olyan primitív érzésekkel, mint önzés, kapzsiság, uralomvágy vezetni. Ebből katasztrófa lesz, katasztrófa kell, hogy legyen.”
No para! Tényleg itt tartunk? Most már nem kell izgulni, lassan de biztosan tönkre megy a Föld, legalábbis az szén-oxigén-nitrogén alapú élet szempontjából? Jó kérdés ez, és ki merne rá válaszolni? Lehet-e egyáltalán? A cikk végén található idézet találóan fogalmazza meg a jövőt, legalábbis tudományos fantasztikum szempontjából: "Azt hiszem, jobb, ha megértjük és elfogadjuk, hogy személyes túlélésünknek kicsi az esélye, viszont reményt meríthetünk abból a tényből, hogy egy szokatlanul szívós fajhoz tartozunk, amely túlélt már hét nagy klímakatasztrófát az elmúlt egymillió évben, és valószínű, hogy az elkövetkező klímakatasztrófa során sem hal majd ki.” (James E. Lovelock, a „Gaia halványuló arca, Utolsó figyelmeztetés”)
De mit csinálunk addig? Az időt nem tudjuk. Semmit sem tudunk.
Talán arra kellene választ keresnünk, hogy kinek tartozunk mi felelőséggel? A mi alatt értsük az egyént is, de a közösségeket, cégeket, vállalatokat, kormányokat, pártokat, konszerneket. Minden egyes döntéshozót, aki csak él és mozog és valamilyen hatása van a Földön. Az idézet nagyon frappáns meglátása sajnos reális. A vállalatvezetők a részvényeseknek tartoznak felelőséggel. Ez a haszon. A gazdasági növekedés. A profit.
Újból előttünk a kérdés, ki felé kell felelősnek lennünk. Illetve, hol és mikor romlott el ez a folyamat? Nagyobb súllyal esik latba az öngyilkos döntés, vagy az arra való hajlam, mint az életet szolgáló és támogató gondolkodás és cselekvés.
Az Ószövetségben Káin és Ábel története már elmeséli ezt a történetet:
Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földművelő. Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett. Kain emiatt nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét. Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta! Ezután azt mondta Kain a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta. Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? 1 Mózes 4, 2-9
Talán itt romlott el, amikor kimondva kimondatlanul nem vállal felelőséget testvéréért. Az egy másik narratíva, hogy bizonyos magyarázatok szerint itt már a nomád és letelepedett életmód csapott össze. A letelepedett nyert.
A büntetés nem halál, hanem a föld nem adja teljes termőerejét, és telve lesz a gyilkos indulattal, versengéssel a föld.
A probléma, hogy a föld lakossága exponenciálisan növekszik. Bár a földművelés egy darabig ezt a növekedést tudta követni, segíteni, talán még katalizálta is a folyamatot. Mára azonban már látszanak a gondok. A termelés lineárisan növekszik. A népesség pedig minél többen vagyunk annál gyorsabban, hatványozottan nő. Eljött az pillanat, amikor a termelés nem ott és nem annyi, mint ahol, és amennyi kellene. Azok a döntéshozók, akik szemellenzősen ( arra a kicsi időre míg mi élünk már minek változtatni) szemben az emberiség érdekeivel, mind technológiailag, mennyiségileg, társadalmilag csak szűk érdekeknek megfelelő döntéseket készítenek elő és visznek véghez, nagy szavak nélkül mondható, hogy nemcsak az emberiség, de a Föld biológiai sokszínűségének is sírásói.
Régebben olvastam hogy Ausztrália őslakosai, az abók a megváltozott életmódhoz nem igazán tudtak alkalmazkodni. Ők nomád életmódból kerültek méltatlan helyzetbe. Vándorló, gyűjtögető életmód helyett le kellett telepedniük. A rendszeres munkát nem bírták ( gondolom ez bioritmus, pszichés meghatározottság is). Segélyből élők lettek, maguk helyét jobbára nem találták, alkohollal és droggal és persze az összes következménnyel küzdöttek. Elhíztak, idegrendszeri betegségek kínozták őket. Sok volt a bűneset közöttük. A gyerekeiket pedig egy időben elvették, hogy beszoktassák a társadalomba. Azonban volt egy adott pillanat, amikor kisebb csoportban visszaálltak a gyűjtögető életmódra. Láss csodát. Elmaradt az alkohol és lefogytak és kapcsolataik rendbe jöttek egymással. Nyilván nem úgy a többségi társadalom telepeseivel. Ez az életmód kevésbé hatékony. Kevesebb embert tart el ugyanakkora terület. Ez nem intenzív gazdálkodás. Ez együtt mozog az adott terület élővilágával, mondhatni ökologikus.
Ebben éltek a különböző őslakosok szerte a Földön. És jól.
Szerintem a versengés és az emberben elültetett önzés, hatalomvágy ezt a fajta együttélést borította fel. Mikor már nem felelős Isten felé, mint egy objektív külső meghatározó hatalom felé, akkor magát teszi meg a legvégső célnak, hatalomnak. Az ember megistenülése pillanatában egyúttal halálra is ítéli magát.
