A nagy nyugati kereskedelmi cégek indították el, mert kevés volt a fogyasztó. És mivel a fiatalok fogyasztanak legtöbbet, a cégek – a nekik engedelmes média segítségével – beetették a negyvenes, ötvenes férfiakat, hogy vásároljanak olyan dolgokat, vegyenek részt olyan élményekben, amelyek a húszévesekre jellemzők. Ezzel sikerült is újabb tömegeket visszakapcsolni a fogyasztásba. Zseniális ötlet volt, és mennyi áldozatot szedett! A reklámokkal nem csupán termékeket, hanem élményeket, érzéseket akarnak eladni. Azt hirdetik, ezzel valóra válthatjuk legszebb álmainkat is. A nyugati neoliberalizmus szerint a személyiség szabadsága határtalan, a lehetőségek végtelenek, és minden sarkon csoda vár. Ezzel szemben a természet nagyon konzervatív, mert nincs alternatíva: megöregszünk és meghalunk. Hiába erőltetjük az egyenlősdit, valójában nem vagyunk azok, hiszen például szépek és fiatalok sem vagyunk egyformán. A vágyálom és a valóság ütközése súlyos konfliktusokhoz vezet a fogyasztói társadalomban. A kapcsolatok is üzletté válhatnak. Annak, akinek pénze van, persze könnyebb, mivel a pénz képességeket pótló eszköz. Akárcsak a hatalom és az extremitás, mint például a hírnév. Egy olyan sztárművész, mint mondjuk Picasso, bármikor járhatott 18 éves nővel, ha akart. Egy vállalati könyvelő azonban sem extremitásban, sem életstílusban nem tudja megadni azt a fiatal nőknek, amit elvárnának tőle, és amivel áthidalhatná a korkülönbséget.
Porschéval az irodalomba – Kötter Tamás hazugságokról és a pénz rabságáról168ora.
Én ennek a rétegnek az önzéskultúráját akartam megmutatni. Ezek a férfiak mindent meg akarnak kapni az élettől, és ez 30 és 50 éves koruk között többé-kevésbé meg is adatik nekik. A kétezres években idetelepülő multinacionális cégek munkaerőhiánnyal küszködtek, rengeteg képzett fiatalra volt szükségük, gyors érvényesülést és anyagi felemelkedést biztosítottak nekik. Az akkor harmincas yuppie-nemzedék tagjai a rendszerváltás győzteseinek érezhették magukat, de ezért sok mindent fel is kellett áldozniuk. „Embertelen szervezetekben robotoló rabokként élnek” – írta róluk egyik versében a neves francia kortárs szerző, Michel Houellebecq. ... A feszültségüket növeli az is, hogy csapdahelyzetbe kerültek: belelátnak a náluk is jóval gazdagabb felsővezetők és topmenedzserek luxuséletébe, szeretnének ők is egyre magasabbra emelkedni, de aztán, mint a gázzal töltött luftballonok, nekiütődnek a plafonnak, és visszapattannak. Fájdalmas ütődések szembesítik őket azzal: ez már nektek nem jár.
Ez a fránya valóság. Ez nagyon tetszik, hogy a természet konzervatív. Hiába építünk vágyálmokra világot, kacsalábon forgó luxuséletet. Hiába találunk ki elveket, mozgalmakat, azért a valóság mindig meg tud lepni. Nem is nagyon engedi magát lezárni. A fiatalság az a betegség, ami az eltelő idővel gyógyul.
A természeti törvények is ilyenek. Lengyelországban ugrott le valaki egy közel 100 méteres daruról gumikötéllel. Elszakadt. Nem piheként zuhant le. Bár most megúszta egy felfújható nagy védőpárna segítségével. A gravitáció nem hazudik. Nem érdekli az adrenalinfüggők testi épsége sem.
De térjünk vissza ahhoz az elgondoláshoz, hogy a személyi szabadság határtalan és a lehetőségeink végtelenek. Pedig vannak korlátaink. Az, aki a végtelen szabadságban hisz, kénytelen a bizonyosság érdekében mindenkin és minden átlépni. Érzékenységről, empátiáról szinte szó sem lehet. Mert már akkor az is korlátoz. A kapcsolatok megsínylik ezt. Valahol mindenképpen találkozik az ember a korlátaival. Talán fontosabb az a kérdés, hogy mit tart értékesebbnek. A látszat korlátlanságot vagy a korlátozottság ellenére is a valóságosan megélhető életet. Ez utóbbi, ha nem álom, akkor sok küzdelem és sohasem tökéletes. A szépséghibák teszik egyedivé.
A nyugati neoliberalizmus úgy látszik a fogyasztói társadalommal erős szövetséges. Mint amikor egy rádiós műsorvezető nyilatkozott a vasárnapi bolti munkaszüneti napokról. Neki joga van akkor és ott vásárolni ahol akar. Senki nem tilthatja meg. Csak többszázezer bolti eladóba rúgott bele az ő szabadságban edződött fogyasztói lába.
Mindenképpen érdekes a középosztálybeli ügyvéd tapasztalata, amellyel látja az önmagukat korlátlan szabadságúnak képzelő, ám mégis csak robotoló, és egy bizonyos szintre már nem engedett emberek groteszk világát. Amíg lehetőségeik és pénzük van, lehetnek valakik. Utána kénytelen megismerni önmagukat.
Nyilván irigylésre méltónak gondoljuk a helyzetüket. Ne legyünk álszentek, jól jönne az az anyagi bázis, amivel a korlátlannak érzik a lehetőségeiket. Azonban jó lenne úgy szabadnak lenni és annak is érezni magunkat, hogy nem anyagiak tesznek azzá. A korlátlanság, végtelenség, szabadság Isten előjoga. Annak adja, akinek akarja.
Van ez a kis tanmese (megpróbálom idézni):
Egy ember álmot látott. Álmában azt kérte valami jótét lélektől, hogy gazdagítsa meg. Az álom folytatódott, mert a lélek megmutatta, hogy egy idegen érkezik a faluba a tarisznyájában értékes gyémánttal. Álmában el kellett kérnie a gyémántot. Másnap amikor üldögélt az út melletti nagy szikorom fa árnyékában, egy idegen érkezett. Pont ahogy megálmodta. Az álma szerint cselekedett és elkérte a gyémántot. Ott volt az idegen tarisznyájában és amint megálmodta, pont ugyanúgy rezzenéstelen arccal elővette és átadta neki, majd tovább vándorolt. Nézegette a gyémántot, örült, tervezgetett. Gazdagnak és szabadnak érezte magát. Eltelt a nap. Azonban másnap mikor elővette a gyémántot nyugtalanság vett rajta erőt és nem enyhített ezt sem a gyémánt, sem az éjszakai pihenés. A következő reggel a vándor idegen után eredt. Két nap múlva érte utol. Már messziről kiabált neki, hogy vegye vissza a gyémántját. Kérdezte is tőle, hogy tulajdonképpen mit is szeretne. Azt a szabadságot ad nekem, amikor rezzenéstelen arccal átnyújtottad a gyémántot, pedig tudtad mennyit ér.
