A csapatsport, így a futball is fontos iskola a másik ember, a sport-ellenfél tiszteletben tartására való nevelésben, az egész csapat javát szolgáló egyéni áldozatkészségben és a csapatban lévő minden pozitív adottság értékelésében

A Szentatya üzenete a futball-Európa-bajnokság alkalmából -  magyarkurir.hu

Tegynap este elkezdődött a foci EB.

Tudom, hogy az elmúlt napok komoly blog-témái mellett (személyes gyász, nemzeti gyász, emlékharang, magyarságtudat, zsidógyalázás, katolikus/református dogmák és ökumené, ...) talán komolytalannak tűnik a témafelvetés, de én őszintén örülök most az európabajnokságnak.

Pedig nem vagyok egy football fan...

De végre!

Végre most, ha csak alig több mint három hétig, de másról is szól Európa, mint a gazdasági és politikai válságról. Végre most, ha egy országra gondolunk öreg kontinensünkön, nem feltétlen politikusok, kormány-nyilatkozatok, pénzügyi minősítések jutnak eszünkbe. Végre a "nyugat" úgy figyelhet Kelet-Közép Európára, hogy abban nem financiális és politikai aggodalom és bosszúság van.

Labdába rúghat Lengyelország, győztes lehet Spanyolország, és - már a kijutással is - nem mondott csődöt Görögország ;-) ! És egy magyar fújhat a "nagyoknak", a két legutóbbi bajnoknak, mégha üröm is az örömben, hogy idén sem jutott ki a válogatottunk. (Az úszó EB körül ugyan jóval kisebb a felhajtás, de mégis jó, hogy míg a focilabda futását követi a szemünk a lengyel és ukrán füveken, nem kis büszkeséggel gondolhatunk vissza a májusban vetett hullámokra a magyar vizeken.)

Átélhetjük, hogy öreg és fiatal, bal- és jobboldali, zsákfalvak és nagyvárosok lakói együtt szurkolhatunk és "szakérthetünk", szidhatunk és dícsérhetünk bírókat és játékosokat, együtt szomorkodhatunk és örülhetünk sportolók bő tucatjaival, kicsi és nagy népekkel. Ki-ki gusztusa és vérmérséklete szerint.

Nem mondanám, hogy ez egyenest olyan, mint amit Pál mond a megváltottakról, hogy Krisztusban nincs többé görög és zsidó, szolga és szabad, férfi és nő ... :-)

De azt mondhatom, hogy Istentől kapott ajándék a sportnak, a csapatjátéknak, magának a játéknak az öröme, az értéke. Valóban valahogy úgy, ahogy a pápa fogalmaz üzenetében. Bizony, a Homo Ludens is imago Dei.

A közösségre és kapcsolatra teremtett ember a Szentháromság Isten képét hordozza a játékban is, annak dinamizmusában és fantáziájában, egyéni erőfeszítéseiben és egymásra figyelésében. Persze, tudom, hogy a profi sport világának is megvan a maga emberi romlottsága, mégis - nekem erről is szól az EB.

És tudom, hogy egyéni és kontinensnyi gondjaink nem tűnnek el július elejéig, realitásuk azután is körbe vesz majd, és ránk nehezedik. De addig is rácsodálkozhatunk az Isten teremtésének realitására önmagunkban még egy foci EB-ben is.

Azt mondom, pihenj meg egy kicsit a TV előtt (amit egyébként annyit ostorozunk), végy egy mély lélegzetet Európa! És játssz! "Játszani is engedd" - önmagadat...

Mi pedig bizakodjunk együtt Lázár Ervinnel:

"Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

– Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

– Na, vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ...Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

– Akkor meg lehet rá kérni?

– Mire?

– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a játék.

– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

– Mit gondolsz, beáll?

– Reménykedjünk – mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

– Megígérte? – kérdezi.

– Meg – mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút."

Hozzászólások