Épen tíz éve, 2003 februárjában halt meg Andorka Eszter evangélikus lelkész. Gyilkosság áldozata lett. Éppen olyan valaki oltotta ki az életét, akin – és sok hasonló helyzetű emberen – ő önzetlenül segíteni próbált. ... Egyik szervezője volt az Evangélikus Ifjúsági Szövetségnek. Az úgynevezett Bárka-csoportban rendszeresen táborokat szervezett kerekes székeseknek. Természetes módon forgolódott az állami gondozottak között. Több nehéz sorsú fiatalt, köztük cigányokat fogadott keresztfiának.
Amikor nekiálltam a mai bejegyzést megírni, sok gondolat kavargott bennem. Ott volt a Valentin-nap, a maga rikító rózsaszín őrületével, de hátterében mégis egy keresztyén ember valóságos életével és Krisztusáért, hitéért hozott áldozatával, ahogy a tegnapi jegyzetben olvashattuk. Aztán ott volt a szintén erre a napra meghirdetett világméretű megmozdulás, az „Egy milliárd nő ébredése” elnevezésű mozgalom a nőkkel szembeni erőszak ellen, amit az az év eleji indiai szomorú eset indított el, mikor csoportosan erőszakoltak és öltek meg két gyermeklányt. És hát elkezdődött a böjt is, az a negyven napos időszak, mikor a világ keresztényei lélekben előre tekintenek Krisztus kereszthalálára, értünk hozott életáldozatára, és különösen is előtérbe kerülnek saját odaszánásaink, lemondásaink.
Ezeken morfondíroztam a gépem előtt ülve, mikor egyszer csak szembejött velem Eszter.
Nem ismertem őt, még csak nem is hallottam róla, de ahogy egyre több cikket, interjút olvasva kirajzolódott előttem az alakja, már tudtam: róla kell írnom. Mert őbenne valahogy hirtelen minden összeállt. Valentin odaszánt élete és vértanúsága, a felvállalt küzdelem a nőkkel, a gyengékkel, a kiszolgáltatokkal szembeni erőszak ellen, még a Szilárd szerdai reposztos írása nyomán bennem maradt tehetetlen-felelősség keserű kérdései is.
„Andorka Eszter (1970-2003) evangélikus lelkésznő egyedülállóan gazdag és sűrű életet élt, melyben elválaszthatatlan volt a nagy felkészültséggel művelt teológia és a teljes odaadással végzett lelkészi munka. Mindkettőnek alapját jelentette az elkötelezettség az elesettekért, akikért erejét, pénzét, idejét, végül életét áldozta.” - szól a megemlékezés.
Ugyanabban az esztendőben születtünk. Egyidősek lennénk. Belőle evangélikus lelkész lett, belőlem református. Krisztusi kort, harminchárom évet élt meg. Éppen holnap lesz tíz éve, hogy meghalt. Meggyilkolták.
Egy kolléganője, Varga Gyöngyi így emlékezik: „Aznap délelőtt egy előadást hallgattunk meg, a Magyar Teológusnők Ökumenikus Egyesületének szervezésében a nők elleni erőszakról, amit Andorka Esztus szervezett nekünk. … Akkor elhatároztuk, aznap délelőtt, hogy szeretnénk ebben a kérdésben is egy kicsit konkrétabban előrelépni. Nagy terveink születtek hirtelen. Amennyire lehet segítünk egymásnak, odaállunk a másik mellé. … Aznap találkoztunk utoljára Andorka Eszterrel, a társunkkal, azzal a lelkésznővel, aki az egész kis körünknek az egyik motorja volt. … Esztus volt maga a karitatív lény, talán nem túlzás azt állítani, hogy szinte ő volt az egyetlen olyan ember, aki a sérültekkel, a társadalom perifériáján élőkkel ennyire megtalálta a hangot és az egész életét erre adta. Volt olyan, mesélte nekem, hogy 10-12 cigánygyereket állomásoztatott a lakásán, 3 héten keresztül a 30 valahány négyzetméteren próbálta őket segíteni, szeretettel mint egy tyúkanyó a csibéit. Túlzottan naiv volt sokszor, úgy gondolom, de ez az ő lényéből fakadt, és ezt szerintem csak így tudta elképzelni. …”
Azt mondják, hogy színes, szinte harsány egyéniség volt. Ezerrel robogott kitűzött céljai felé, nem ismert megalkuvást, kibúvókat. Vállalta önmagát és a kapott küldetését. Nem kímélte magát. Két végén égetett életet élt, csak éppen krisztusi értelemben. Küzdött a kirekesztettekért, közben komoly teológiai munkát végzett, doktorálni készült, tanulmányokat meg gyermekeknek betlehemes színdarabokat írt, … felsorolni is nehéz, talán nem is lehetséges, ennek a rövid életnek a tartalmait. Én biztosan nem lennék képes minderre…
Mégis eszembe jutnak az eheti Reformátusok Lapja kezdő elmélkedésének Kálvint idéző sorai: „van egy folyamatos böjt, ami Isten népét egyetemesen jellemzi, mégpedig úgy, hogy ők egyszer és mindenkorra lemondtak arról, hogy a saját akaratukat érvényesítsék Isten akaratával szemben. Az ő akaratát keresik…”
Nem vagyunk mind Andorka Eszterek, nem vagyunk egyformák. De azt hiszem, mindnyájunknak megvan a kijelölt helye és küldetése, a saját lehetőségei az „életböjt”-re. Nem mind halunk mártírhalált, de sokan vállalhatunk fel küzdelmeket a ránkbízottakért és Krisztusért. Egyetértek Varga Gyöngyivel, a saját felekezetünkre nézve is: „Ez a helyzet illik egy kicsit az egész egyházi berendezkedésünkre is. Úgy érzem nagyon sokan egyedül vannak, akik próbálnak a maguk helyén valamit tenni.”
Lehet ezen keseregni vagy mártírkodni, vagy egyházunkban éppenséggel türelmes-elszántan küzdeni felsőbb és alsóbb szinteken egyaránt. Mert lehet ezt felvállalni úgy is, hogy látjuk ennek a bűnös világnak realitását, és felismerjük az ebbe emberszerelemből betörő Megváltó Isten realitását. Hogy mindez nem valamiféle szánalmas vagy őrült „balekség”. Ahogy Krisztus keresztje sem volt bolondság sem szerencsétlen kudarc. Hanem az Isten embermentésének eltervezett kiteljesedése, az Istennek odaszánt élet szerves része. Életböjt.
Eszter testvére beszélt így a nővére haláláról: „Esztus reálisan látta a kockázatokat, nem volt naiv idealista. Tudatosan választott úton járt, és bár halála váratlan és tragikus, mégis talán vigasztaló, hogy halála nem értelmetlen véletlen következménye, hanem az ő értelmes és értékes életének szerves része.”
Végül álljon itt Eszter egyik legkedvesebb igéje alapján írt prédikációjának néhány kezdő sora:
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága!” (Ézsaiás 40,1-2)
"Ezek a szavak egy prófétai közösséghez szólnak, emberekhez, akik a népük számára Isten szavának hirdetői, s akiknek felrázó, reményt adó üzenetet kell vinniük az övéiknek. A mi mai világunknak is szüksége van prófétai szóra. Hiszem ezt, nemcsak azért, mert tanuljuk és tanítjuk, hogy a prófétai szolgálat az egyház küldetésének része, de mert érzem magamban is, hogy vágyakozom arra a tiszta és erőteljes, reménnyel teli hangra, amivel Deuteroézsaiás fordult az övéihez. Hiszem, hogy az Isten prófétai küldetést bíz ránk is, mai embereire, hiszem, hogy feladatunk van."
Hozzászólások