„a Germanwings gépét szándékosan megsemmisítő Andreas Lubitzot kezelő szakemberek sem tévedtek: a másodpilóta korábban állt pszichiátriai kezelés alatt, és a lakásán talált orvosi papírok alapján a tragédia napján nem is dolgozhatott volna. Ezt azonban eltitkolta munkaadója elől. Lehet, hogy Lubitz depressziós volt, ám a szakemberek szerint ez önmagában nem magyarázat végzetes tettére. … A depresszió mellett súlyos személyiségzavarnak kell jelen lennie, ami viszont – ellentétben a depresszióval, aminek tünetmentes időszakai is lehetnek – állandóan jelen van a betegben. Faludi szerint Lubitz tette inkább pszichopata vagy még inkább szociopata személyiségre utal. „Emögött valami végtelen düh van, egy iszonyú belső krízis, amiről a külvilág nem tudhat.” Az sem jelent semmit, hogy Lubitzot környezete kedves, aranyos fiúként írta le … A személyiségzavar olyan emberre jellemző, aki nem tud alkalmazkodni a saját szűkebb és tágabb környezetéhez. Viselkedési anomáliáival kilóg a társadalomból. Ezt a morális viselkedési kerettől való eltérést nem is lehet gyógyítani, legfeljebb – szakember mellett, a beteg gyógyulási szándékával – korrigálni.”
A Germanwings közelmúltbeli tragédiája óta számtalan cikk, vélemény és elemzés jelent már meg, ezen a blogon is, az egész szomorú esettel kapcsolatban. Nyugodtabb és zaklatottabb megszólalások, a kommentelők részéről is. Mintha nem tudna, és nem akarna csitulni a hullámverés, míg pont nem kerül a történet végére. És vajon kerülhet-e pont? Vagy egyszerűen csak alkalmunk van, fájdalmas kairosz, emberi létünkre nézve átgondolni egyet s mást.
Előjött itt annyi egymást is feszítő fogalom: betegség és egészség, felelősség és felelőtlenség, szándékosság és tehetetlenség. Bűn és bűnhődés, kárhozat és üdvösség, ítélet és kegyelem. Nem akartam én már erről újabb kört futni, hiszen esett szó elég, de nem tudok mégsem másról. Mert úgy érzem, össze-vissza-mosódik itt sok minden. S mintha ez a tragédia minket kérdezne, életről és halálról, mi pedig kérdezzük Istent.
A lélektan a maga eszközeivel különbséget tesz a különböző dolgok között. A pszichológiai szempontból egészséges embereknél is akadnak lelki problémák, pszichés zavarok, nehézségek. Aztán vannak kifejezett személyiségzavarok, szociopaták, komoly pszichiátriai betegségek. És ott vannak a kettő közt az úgynevezett "border-line" esetek, sérült személyiségek, viselkedési zavarok, mikor el kell dönteni, elég-e még a pszichológus, a segítő beszélgetés, jó esetben a lelkipásztor lelkigondozása, vagy már pszichiáter, orvosi segítség, gyógyszeres kezelés kell. A lelkész találkozhat nem egy ilyennel, és minden hite és segítőkészsége mellett, a közbenjáró és hordozó imádság komolyan vételével és felvállalásával együtt, fel kell hogy ismerje a kompetencia-határait.
A jogi szempont megint más, ehhez én nem értek, de megvannak a szabályozások, hogy a beszámíthatatlanság szakértői véleménye mennyiben befolyásolhatja a bírói döntést. Mondjuk börtön helyett kényszer-kezelés, másképpen zárt osztály. Itt persze már nincs kit bezárni, se így se úgy, a másodpilóta bezárta önmagát az elmúlásba.
Ennek kapcsán a saját érzelmi hozzáállásunk, személyes ítéletünk, igazságérzetünk sokféleképp működhet. Ha vannak ilyen beteg emberektől elszenvedett sérüléseink, fájdalmaink, vagy bántalmazott szeretteinknek tehetetlenül nézett szenvedései, akkor nehezebb azt mondani, hogy beteg az agresszor, a gyilkos, "nem tehet" róla. De ha van ilyen beteg ismerősünk, szerettünk, és közelről látjuk a mélységeit, talán könnyebb.
De valóban felmerül a kérdés, hogy mentesít-e minden felelősség alól az idegrendszeri diszfunkcionalitás. Sarkítva: Hitler szerintem tuti nem volt épelméjű, komplexusokkal terhelt, beteg személyiség volt, aki tömegeket vitt bele a pszichózisába. Akkor most mit mondjunk? Beteg volt szegény? Ez nem válasz a holokauszt és a háború minden iszonyatára...
Vagy lehet-e ezt számokkal mérni? Aki egy embert, egy családot tesz tönkre, az még hagyján, aki 150 embert öl meg, az már súlyos, aki pedig milliókat, az borzalmas? Van-e megbocsátható, van-e megbocsáthatatlan?
És itt érkezünk el a teológiához, amely nem kategorizál eseteket, hanem egészen "szakszerűtlen" módon azt mondja, hogy mind betegek vagyunk! Nincsen igaz ember egy sem, mindenki vétkezett, és híjával van, mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. (Rm 3) Nincs szétválasztva bűn és betegség, mikor Jézus azt mondja, hogy a betegeknek van szükségük orvosra. Kárhozat és üdvösség nem azon dől el, hogy ki az "egészséges", mert nincs ilyen!
Ancsel Éva gondolata jut eszembe: "A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?" S eszembe jut az is, hogy ilyen "gyilkosságaink" után hányszor mondjuk mi is azt, hogy nem tehetek róla, hogy ilyen a természetem... így kell elfogadni... Másoktól pedig nem tudjuk elfogadni, mert belehalunk.
Itt kiderül, hogy a gadarai őrjöngő nem gázosabb eset, mint aki simán "beszól", s Jézus számára nem is ő a nehezebb eset. Mert kárhozat és üdvösség nem azon dől el, hogy ki az "egészséges", vagy hogy ki mit követett el. Hanem hogy tudja-e magáról, hogy beteg, Krisztus nélkül halálos beteg. Igen, elmebeteg, létbeteg. Ezért gyógyíthatóbb a Máté-féle vámszedő, mint a farizeus. Hasznos dolog a gyógyszer, a kezelés, a földi létünkre Istentől kapott minden tudásunk, amivel törékeny testünk betegségeinek és neurózisainknak nyomorúságát enyhíteni tudjuk. De ne legyenek illúzióink, zuhanórepülésben vagyunk a járatainkon mind. Mindenki, aki magára zárta a pilótafülkéje ajtaját.
Egyetlen reménységünk az Orvos, a Vele való kapcsolatunk. Ő az, aki ítél, aki jobb és bal keze felől állít minket. Nem tetteink, szavaink, "gyilkosságaink" vagy beteg voltunk szerint, hanem az Ő keresztjének fényében. Elkezdődött a nagyhét. És amíg ezekben a napokban, gondolatban és lélekben a kereszt felé tartunk, emberlétünk sötétségében rádöbbenhetünk, hogy ez a fény az egyetlen reménységünk. Hogy zuhanórepülésünk végén az Ő kegyelmébe zuhanunk.
Hozzászólások