Teljes élet. Amíg lehet.

Soós Szilárd: CF Mi inkább a jót keressük - reposzt.hu

 

Kevés olyan kulturálisan bebetonozott alapvetést ismerünk, mint amilyen az a feltételezés, hogy nők anyának születtek, és nemcsak a testük, hanem az agyuk is erre van beprogramozva, de a sztereotípiáink a férfiakat nem tüntették ki szükségszerűen az apasággal. (…) A téma azonban egyre több szakembert inspirál, akik tudományosan is megerősítik: minden jel arra mutat, hogy a férfiak agya már nem lesz ugyanaz, miután a gyerekük világra jön.

A férfiak agyát tényleg átprogramozza az apaság - vs.hu

 

 

Olvasom Szilárd írását a CF-es beteg gyermekekről, és őszintén tisztelem a szülők bátorságát, le merem írni azt is: hitét. Nem tudom, hit nélkül lehet-e valaki ennyire bátor, szemtelenül vakmerő, hogy gyermekének teljes életet akar ajándékozni annak ellenére, hogy meglehetősen szűkösek és korlátozottak a lehetőségei. Egy kis fertőzés a véget jelentheti, egy gyermek, egy élet elvételét. És mégis, a szülő megpróbálja a lehetetlent, a teljesebb (vagyis hétköznapibb) életet, miközben a mindennapi, több órás közös torna intenzívebb szülő-gyermek kapcsolatot, azaz teljesebb életet eredményez.  

Vajon mi a teljes élet? Teljes az élet, ha egészségesek vagyunk? Vagy akkor teljes, ha nincsenek anyagi gondjaink, ha bármit megengedhetünk magunknak? Esetleg akkor, ha szerető család, nevető gyermekek, hűséges társ vesz körül? Ha megfelelő helyen vagyunk: megfelelő pozícióban, megfelelő fizetéssel, kellő elismeréssel, megbecsüléssel? És mi történik akkor, ha valami mégis hiányzik?

Mi a teljes élet? Mitől lesz teljessé egy élet?

Szerintem az a teljes élet, attól teljes az egész, ha merjük azt kellő bátorsággal, hittel, intenzitással élni. Ha nem a „nincs”-en kesergünk, ha színlelés helyett merjük élvezni az életet, annak nekünk adatott ízeit, ha merjük kellő tartalommal megtölteni mindazt, amit életként kaptunk. 

Éppen ezért csodálom azokat, akik betegségük, nyilvánvaló hiányosságaik ellenére tudnak, akarnak, szeretnek élni, és ezzel merik megajándékozni a rájuk bízottakat.

Néha elnézem azokat az idős embereket, akik ilyen bátorsággal, hittel élnek. A modernebbek modernebbül, netezve, úszva, az unokákért repülőre ülve, a kevésbé azok kevésbé úgy, mégis örömmel, tartással.

Évekkel ezelőtt Ausztriában találkoztunk túrázó idős osztrák házaspárokkal. Mi a két lányunkat cipeltük a 15 km-es erdei túrán, ők a botjaikba kapaszkodva lépdeltek az ösvényen. Mi mosolyogva, ők csacsogva, nevetgélve. Aztán összefutottunk a következő faluban is, ahová a túraút vezetett. A csárdában egymás melletti asztaloknál ültünk. Jó volt nézni felszabadultságukat, hallgatni tréfálkozásaikat. Az hiszem, szívinfarktusról, prosztatáról, egyéb földi nyomorúságokról nem esett szó. 

Emlékszem nagymamámra, ahogyan reggelente megkötötte a kendőjét, ahogyan pogácsát sütött, vagy éppen szép komótosan kanalazta a levest, de olyan egyáltalán nincs a gondolataimban, hogy bármikor panaszkodott volna. Emlékszem a nagyapámra, ahogyan ülünk a zöld lócán a nyári konyha előtt, emlékszem a történeteire a régi időkről, de arra nem, hogy bárkit bántott volna. (Na, jó, ritkán, nagyon ritkán, de tényleg kivételes alkalmakkor megengedett magának egy kis kommunistázást.) Milyen érdekes, ahogyan írom ezeket a sorokat, itt vannak előttem, ahogyan egy fénykép erejéig egymásba kapaszkodnak a nyári konyha előtt, érzem nagyapám érdes tenyerét, nagymamám puha arcának ölelését, de nem emlékszem megkeseredésre, vagy éppen vágyakozásra a jobb, teljesebb életért. Pedig nem voltak gazdagok, nem járták meg sem a távoli szigeteket, sem az Adriát, nem voltak különösképpen tehetősek, nem viseltek felelős hivatalt sehol. Mégis: éltek. Nem életet színleltek, hanem éltek, annak minden, nekik adatott lehetőségeivel, szépségeivel együtt.

Olvasom a VS cikkét az apaságról, annak férfiakra gyakorolt hatásairól, és örülök a nyilatkozó apák reakcióinak. Tényleg ilyen az apaság, igazán hálás vagyok, hogy ez nekem is megadatott. Nem könnyű feladat apának lenni, mégis felemelő érzés, másfajta tudatállapot, nem cserélném el semmilyen, jól fizető állásért vagy világ körüli útért cserébe. Valóban érdekes, hogy a gyerekek óta kibírom akár három óra alvással, vagy étlen-szomjan, a legkisebb neszre is felébredek, és igaz az is, hogy magzati pózban aludni az ágy szélén, negyven centin, néha maga a luxus. Persze ez nem a „jaj, de jó” állapot, apuka sokszor ideges és feszült, lehangolt és kimerült, mégis, az én életem, a mi életünk ezekkel a döccenőkkel lett, lesz olyanná, amilyenre mindig is vágytam. 

(Arról nem is beszélve, hogy fodrászom szerint –aki nő- kisgyerekkel lehet a legjobban becsajozni. Mondjuk babakocsit tolni tényleg menő, két lánnyal uszodába menni, bevásárolni, vagy éppen fagyizni, nos, fogalmazzunk úgy: női szemek alaposan szemrevételezik az apukákat. De ez nyilvánvalóan nem több részemről, csak egy női megállapítás tényekkel történő alátámasztása, a férfiúi, apai hiúság számlájára.)

Élni. Milyen egyszerű, mégis, mennyire nehéz. Hit nélkül, bizalom nélkül, Őnélküle lehetetlen. Valahogy mindig célt tévesztünk. Mégis: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”