Embertelen, ami a tengeren, az utakon, a határainkon történik, és őrültség, amit Európa csinál. (…) Ha Európa nem tér vissza a józan ész útjára, akkor egy sorsdöntő küzdelemben fog alulmaradni.
Orbán Viktor: Akit lerohannak, az senkit sem tud befogadni - magyaridok.hu
Aznap este kiírtam a Facebookra, hogy befogadtam éjszakára néhány menekültet. Szerettem volna, ha az ismerőseim látják, hogy nincs olyan, hogy „ezek”. Hogy közelről ez az egész menekültkérdés egyáltalán nem ijesztő, épp ellenkezőleg. Magam is meglepődtem, mert csak pozitív hozzászólások érkeztek. Többen kérdezgettek utána a részletekről, privát üzenetekben.
Egy valamiben téved Orbán Viktor, holott az összes, általam hallott európai politikus közül messze ő az egyedüli, aki felismerte az újkori népvándorlás valódi veszélyeit.
És akkor most gyorsan le is írom, hogy persze, lehet kritizálni a helyzet kezelését, lehet kifogásokat találni, elhibázott rendőri fellépésről, felesleges, egy konzervnyitóval is átvágható drótakadályról írni. Sőt, szerintem hibás abban is a magyar kormány, hogy próbálja betartani az Unió előírásait. Nonszensz ilyet írni, mégis igaz: engedni kellene az érkezőket továbbhaladni, ahogyan a görögök, a macedónok, szerbek teszik, vagy éppen a csehek. Azt kellene mondani, amit a bécsi polgármester: nincs kapacitásunk arra, hogy regiszráljunk mindenkit. Menjenek Németországba, Ausztriába, ki, hová szeretne. Ha pedig az osztrák miniszterelnök háborog és a határ lezárásával fenyegetőzik, beszélgessen egy jót Merkel asszonnyal. (Bár, ahogyan ezeket a sorokat írom, éppen bejelenti Lázár János, hogy buszokat küld a kormány a menetelő migránsokért, akiket Hegyeshalomig szállítanak. A vs.hu szerint Ausztria mindezt nem ellenzi.)
Mégis, minden hibája ellenére a magyar kormányfő az egyetlen, aki megérti és ki is mondja, mi történik körülöttünk.
Egyben szerintem téved, ez pedig a jövő idő használata: a schengeni rendszer már összedőlt, Európát már lerohanták. Nem most, persze, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Idő kérdése, hogy mindez mikor válik visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan történetté. A mostani események ezt a folyamatot gyorsíthatják, de a számok azt mutatják, hogy ez a kérdés eldőlt. Belgium, Brüsszel rohamtempóban halad az eliszlámosodás felé, Hollandia, Franciaország, Németország egyre inkább válik a növekvő iszlám lakosság otthonává. És mindeközben egyre többen és hangosabban hívják fel ennek beláthatatlan következményeire az európai államok lakosságának figyelmét, és miközben egyre több riasztó jel utal arra, hogy az érkezők, vagy a már itt lévők többsége egyszerűen nem akar integrálódni, nem akarja figyelembe venni a befogadó társadalom szokásait, jogait, nem talál munkát, nem tud továbbtanulni, és ezzel jó alapanyaggá válik a terrorszervezetek szemében, a mi derék, de tudatlan vagy egyszerűen csak gyenge európai politikusaink, mintha nem is ezen a kontinensen élnének, képtelenek felfogni, hogy mi forog kockán. Tehetetlenségükben Magyarországot kiáltják ki bűnbaknak, és teszik felelőssé a kialakult helyzetért. Holott Orbán Viktor az egyedüli, aki próbálja betartani az Unió törvényeit, és igen, ő az egyetlen, aki kiabál, hogy égni fog a ház – jól teszi, annyi csupán a helyesbítés: a ház ég, a gerendák ropognak, kis idő múlva az egész összedől, ehhez sajnos kétség sem férhet.
Fontos itt megállni egy pillanatra, és újra, talán ezredszer elmondani: nem a felebaráti szeretet, az együttérzés, a szolidaritás hiányával van gond. Személy szerint büszke vagyok az idézett hölgyre. Meg a karitatív szolgálatokra, élükön a Református Szeretetszolgálattal. És büszke vagyok a jó szándékkal segítő civilekre is. Lévai Anikóra, még Gyurcsány Ferencre is, aki a villájába fogadott néhány menekültet. (Jó, jó, de azért adjuk meg az esélyt neki is.)
Ám itt azért másról is beszélnünk kell, nemcsak a felebaráti szeretetről. Nem az a kérdés, hogy a mandineres Rajcsányi Gellért felesége visz-e takarót a migránsoknak/menekülőknek/bevándorlóknak a Keletibe. (Visz.) Még csak nem is az, hogy én vinnék-e, segítenék-e, mert kétség se férjen hozzá, hogy igen. Most még csak imádkozunk minden vasárnap a menekültekért, ám ha arra kerül a sor, és felénk is jönnek, készséggel segítek én is, mi is. És tudom, hogy a magyar társadalom nem idegenellenes, még ha próbálják is egyesek így beállítani a helyzetet, még ha vannak félelemből, tudatlanságból táplálkozó egyéb hangok is. Befogadunk mi mindenkit, aki rászorul, aki háború elől menekül, akinek nincs fedél a feje fölött, aki éhezik, szomjazik. Adakoztunk akkor, amikor a cunami lemosta Dél-kelet Ázsiát, amikor Haiti földrengésben elpusztult, és ha a szír menekültek itt kopogtatnak, segítünk nekik is. (Apropó: mielőtt bárki elhiszi, hogy csupán humánumról és emberbaráti szeretetről szól Angela Merkel félreértett kijelentése, vegyük észre: Németországnak kell a munkaerő, és sem a kereszténydemokrata politikus, sem a német vállalatok nem bánják, ha a munkaerő nem német és keresztény, hanem török, afgán, pakisztáni, koszovói muszlim, esetleg szír muszlim/keresztény. Nekik teljesen mindegy, ki dolgozik a gyárban, ki szereli össze a luxuskocsi alkatrészeit, vagy csutakolja a berlini aluljárókat napestig. A profit, a pénz az első, minden egyéb ezután következik.)
Csakhogy. Nem csupán annyit kell látnunk, hogy jönnek (nemcsak a szíriai menekültek, bár most mindenki szír menekültnek mondja magát), enni adunk, elmennek, aztán aggódva csetelünk velük a facebook-on. Hanem arról, hogy jönnek, jönnek, jönnek…és nemcsak tanárok az aleppói egyetemről, nemcsak menekülők, hanem mások is. És nem mennek el. És hiába cél Németország, minket is érint mindez, talán ezt felesleges is magyaráznom. Az alapvető kérdés sokak szerint az, hogy megváltozik-e Európa vallási, etnikai, kulturális háttere, magyarán: megváltozik-e az európai civilizáció. Szerintem a kérdés jobbára csak az, hogy ezt a folyamatot le lehet-e lassítani, esetleg meg lehet-e állítani.
A kialakult helyzetben óriási feladat hárul a közéleti szereplőkre, meghatározó politikusokra, hogy felfogják, megértsék, milyen történelmi kihívás előtt áll a kontinens, és észrevegyék azt is: talán a cselekvés utolsó pillanatában vagyunk. Vajon átérzik-e kellőképp történelmi felelősségüket? Hallgatva a magyar ellenzék néhány képviselőjét, figyelve az európai politikusokat, bizony, kétségeim támadnak…
Bár a legkönnyebb a politikusokra mutogatni, nekünk keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk önmagunkról sem. Vajon a keresztény egyház, a keresztény felekezetek képesek-e térden állva, imádkozva, saját helyzetüket felmérve, majd megerősödve Európa újraevangélizálására, egy új reformációra? Európa lelkiismerete, világossága kellene, hogy legyünk – vajon azzá leszünk-e?
Talán még nem késő: igaz, már ropog a szerkezet, repedeznek a falak, a benne lakók közül sokan nem is tudják, mi történik körülöttük - de még mindig áll a házunk. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Hozzászólások