A magyar labdarúgó-válogatott a dán, norvég, ír, szlovén négyesből kap ellenfelet a 2016-os Európa-bajnokság pótselejtezőjére. Megnéztük, hogy lehetséges riválisaink milyen reményekkel, kívánságokkal várják a vasárnapi sorsolást. Talán nem meglepő, többségük nem dőlne a kardjába, ha a mieinkkel találkozna.

Kaphatnánk Magyarországot, kérem? - nemzetisport.hu

 

Jó, értem, nem kell túldimenzionálni a címben megfogalmazott kérdést, annyian próbáltak már rá válaszolni, sikertelenül. Talán senkit nem is érdekel, miért rossz, beteg a magyar foci, annyira megszoktuk már a több évtizedes eredménytelenséget. Itt tartunk, ennyit tudunk, nem kell ennek reposztot szentelni, nemhogy megőrülni attól, hogy konkrétan egy perc miatt maradtunk le –egyenlőre- a 2016-os franciaországi Európa bajnokságról. Engem mondjuk pont ezért érdekel: mi a racionális magyarázata annak, hogy ez az egész kizárólag nálunk nem működik? Mit rontunk el, folyamatosan, immár hosszú évtizedek óta? Miért van az, hogy az olyan kis országok, mint Horvátország, Belgium, vagy éppen Szlovákia sokkal jobban teljesít, míg mi, magyarok szégyenszemre még mindig Puskással és Kubalával, Albert Flóriánnal dicsekszünk? 

Hadd kezdjem úgy, mint egy rossz pszichológus: ez egy összetett kérdés. Annyi mindenesetre igaz, hogy nem lehet egy-két embert felelőssé tenni, egy-egy döntést, hiányosságot okolni, annyi minden felelős azért, hogy nem jobb, hanem egyre rosszabb lesz a magyar labdarúgás.
A gyerekek nem motiváltak kellőképp, sok minden elvonja a figyelmüket a sporttól; rossz a kiválasztás, nem a legtehetségesebb gyerekek kerülnek a csapatokhoz; a magyar edzői gárda kifejezetten gyenge, az edzői társadalom belterjes, itt nem történt rendszerváltozás; szánni valóan rossz az infrastruktúra; mentálisan rosszul vannak felkészítve a játékosok, akik ráadásul túlfizetettek. Összességében: a magyar foci egy vicc. Hagyjuk, lépjünk tovább, költsünk inkább tömegsportra vagy olyan sportágakra, amelyekben komoly sikereink vannak. (Persze, vannak olyanok is, akik szerint a magyar foci közel sem annyira rossz, mint első pillanatra tűnik. Ha ugyanis szerencsénk lett volna, ha Király Gabi kivédi, ha a bíró befújja, ha a bíró nem fújja be, ha az a tizenegyes nem tizenegyes, ha…)

 

Azt hiszem, valahol mindenkinek igaza van, a felelősök, a felelősség ott keresendő a fenti mondatokban, még akkor is, ha mondjuk infrastruktúra terén történt előrelépés. De nem állok messze a valóságtól akkor sem, ha azt állítom: a magyar labdarúgás sokak szemében közellenség lett. A kétségtelenül jól kereső játékost szembe lehet állítani a gyalázatosan keveset kereső mentőtiszttel, a stadionépítéseket a kórházi várólistákkal, mindent mindenkivel, éppen ezért nem csoda, ha egyesek már nemcsak gúnyolódnak, hanem egyenesen utálattal viseltetnek a magyar foci iránt. Nem mondhatnánk, hogy honi labdarúgásunk egy jól felépített márka, egy népszerű brand lenne.

Miért rossz, miért beteg a magyar foci? Szerintem inkább úgy kellene feltenni a kérdést: hogyan gyógyítható meg a magyar foci? Mert meggyógyítható, és méltó is a gyógyulásra, ehhez kétségem sem fér. A magyar gyerekek ugyanis semmivel sem tehetségtelenebbek, mint az osztrákok, izlandiak vagy az albánok, és tulajdonképpen ez a lényeg, hiszen minden máson, stadionok állapotán, edzőképzésen, játékstíluson sokkal egyszerűbben változtathatunk. Mégis, míg az osztrákok csoportelsőként, kitűnő játékkal ott lesznek Franciaországban, és az évtizedek óta leggyengébb román válogatott is bátran tervezhet a nyári Eb-re, addig nekünk megint marad a számolgatás és a reménykedés.

Valamit évtizedek óta elszúrnak, félreértenek, elrontanak a magyar labdarúgás körül, ezért pedig nem a szurkoló, még csak nem is a focistákon gúnyolódók a felelősek. Úgyhogy a „miért rossz, beteg, ill. hogyan gyógyítható meg a magyar foci” mondaton elsősorban azoknak kellene gondolkodniuk, akik abban a közegben élnek, dolgoznak, akik arra állami vezetőként, magánemberként komoly pénzeket áldoznak. Elsősorban az ő felelősségük, hogy harminc éve a térképen sem vagyunk, hogy itt görcsölünk egy pótselejtezőn, ahelyett, hogy méltó helyünket elfoglalva nyugodtan várnánk a nyári meccsek kezdő sípszavát. 

A játékos feladata a jó játék, a nézőké a szurkolás, vagy a tüntető távolmaradás. Úgyhogy én bizakodva várom a vasárnapi sorsolást, hogy aztán ismét izgatottan szurkoljak a mi „aranylábú fiainknak”. 

Ami pedig a rossz magyar foci gyógyulását jelenti: a csudába is, én gyógyíthatatlanul optimista vagyok. 

Talán sikerül életre kelteni az egykori osztály elsőt.