Másfél éve, negyvenöt éves korától fut rendszeresen. Az első maratonja után sem csökkent a lelkesedése, sőt ismét szeretné túlszárnyalni önmagát. Szokatlan helyszínen és az egyházban szokatlan témáról beszélgettünk Sipos Aba Álmossal. A református lelkipásztort egyik margitszigeti edzésére kísértük el. 

Maraton az édesapámért - parokia.hu

 

Örömmel olvastam a parókia portálon Fekete Zsuzsa Sipos Aba Álmossal készített interjúját. Annál is inkább, amit a riporter a bevezetőben említ: a futás, és úgy általában a mozgás, a sport az egyházban szokatlan téma – annyit tennék hozzá, hogy leginkább a papok, lelkipásztorok életében van ez így, nem csoda, hogy fizikailag és mentálisan is borzasztó állapotban vagyunk. Igen, a kettő összefügg, a mozgás hiánya is tehet megannyi nyomorúságunkról.

Örülök, hogy Sipos Aba Álmos fut. Én is futok. A nővérem is, aki nem lelkész. A szomszéd óvó néni is. Sőt, tudok olyan lelkipásztor kollégáról, aki szintén. Micsoda kuriózum – mondanánk, pedig az utóbbi időben tényleg megfigyelhető, hogy „odakint a világban” divat lett a futás, köszönhetően talán a divatos futócuccoknak és a futást körülvevő marketingnek. Ennek ellenére azt látom, hogy rajtunk, lelkészeken nem igazán fog a divat. Tényleg úgy állunk ezzel, mint ahogyan a riportban is olvasható: az ember diákként, hallgatóként még mozog, focizik, kosarazik a többiekkel, kirándul, aztán hivatalba kerülve megindul az ún. „paposodási folyamat”: iroda, számítógép, adminisztráció, hittan, családlátogatás, szeretetvendégségek, lelkészköri találkozók. Nyilván mindenhová autóval megyünk. Nagy esti evések, nassolások, mozgásszegény életmód, hivatkozás a rengeteg tennivalóra, munkára. Konferenciák, hajnali beszélgetések, cigi, kávé, kávé, cigi, cigi, kávé. Túlsúly, magas vérnyomás, stressz, szívkatéter, infarktus.  

Egyszer, egy lelkészkollégámnak szóltam, szeretettel, látva egészségtelen életmódját, hogy vegyen vissza, és vigyázzon magára. Kinevetett. 

Te futsz? – kérdezi egy másik. Akkor te biztosan ráérsz! Pedig dehogy: három gyerek és négy gyülekezet mellett szinte lopom magamnak az időt, hol hajnalban, hol délelőtt hittan előtt, hol délután, hol a feleségemmel megbeszélve akkor, amikor kapok egy kis szabadságot az otthoni feladatok alól. Általában hetente háromszor futok, hét kilométereket, havonta kétszer-háromszor tizennégyet, vagy ennél is többet. Van kitűzött nagy cél, több is, talán sikerül mindegyiket elérnem. Egyszerűen fizikai szükségletemmé vált a futás, pedig én is úgy kezdtem, mint a riportban megszólított kolléga: "ahogy én kinéztem utána... Nagyon kikészültem. Direkt este mentem futni, nehogy valaki meglásson." Senki, vagy legalábbis nagyon kevesen születnek futónak, ám a történet azt mutatja: rengeteg ember lehet jó futóvá. Annál is inkább, mert a hosszútávfutás az „idősödők” sportja. Kell hozzá némi életkori tapasztalat, hogy az ember bírja a hosszútávfutás monotonitását, ám cserébe rengeteg pozitív energiát, erőt, önismeretet kapunk. Akár hitbeli megerősítést is.

Abszolút egyet értek, szokatlan ez a téma, pedig nem kellene annak lennie. Bár mi sem természetesebb ennél: nemcsak a fizikai aktivitás hiánya, és az ebből fakadó fizikai, testi betegségek számítanak szokatlan témának, de annak gondoljuk mentális betegségeinket is. Sőt, ha lehet, itt még rosszabb a helyzet. Régi hiedelem, hogy a lelkésznek nem lehetnek lelki eredetű problémái, nem fordulhat meg a fejében, hogy otthagyja hivatását, esetleg családját: ő nem dobhatja be a törülközőt, nem éghet ki, neki nem lehet elege– pedig dehogynem. Azt hiszem, ez egy természetes folyamat, ami előbb-utóbb mindenkit érint, kit jobban, kit kevésbé. Egyszer mindenkinél eljön a pillanat, amikor értelmetlennek, unalmasnak érzi a munkáját, vagy éppen feleslegesnek gondolja magát. Független ez attól, hogy ki mennyire jó keresztény, és független attól is, hogy három, tíz, vagy akár harminc éve húzzuk az igát a szent szolgálatban. 

A baj inkább alapvetően az, hogy nem alakultak ki olyan megküzdési technikák (nem tanultunk ezekről, vagy alkalmazni nem tudjuk?), amelyekkel felvehetnénk a harcot mindenféle abnormális állapot ellen. Abszolút igaz, hogy ilyen megküzdési technika lehet a mozgás, a futás is, annak mindenféle pozitív élettani hatásával együtt.

Aki nem hiszi, húzzon futócipőt és fusson egyet a parókiája körül. Aztán fusson tovább, tovább.

Hiszen a világ hatalmas – van értelme annak, hogy körbefusd.  

 

Hozzászólások