Négy meccslabda, írnánk, ha ez nem lenne képzavar. Már csak három, Park szépít. Hideg van a teremben, mert a brazilok szokás szerint felcsavarták a légkondit, de izzad a tenyerünk, főleg, amikor 14-12-re feljön a koreai, majd még közelebb zárkózik, egy találatra. A koreai tábor nem bír magával, Park szinte lerohanja Imrét,és bár az első akció még nem hoz sikert, a másodiknál eltaláltja. 14-14. Ez nem lehet igaz. Imre leveszi a sisakját, kicsit elvonul. Összerakja a gondolatait. Aki legközelebb talál, az nyer. Park megint rohan, de sajnos nem a vesztébe, megszúrja Imrét, és ezzel ő az olimpiai bajnok.

Drámai küzdelemben lett olimpiai ezüstérmes Imre Géza - origo.hu

 

Igazság szerint nem láttam élőben sem Szász Emese diadalát, sem Hosszú Katinka parádés győzelmeit. Ám azon az éjszakán, amikor Imre Géza számomra megmagyarázhatatlan okból elbukta az olimpiai döntőt, vele együtt én is keseregtem.

Már hajnali három is elmúlt, és még mindig nem aludtam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Negyvenegy évesen, utolsó lehetőségként, végigharcolva a világot, legyőzve mindent és mindenkit, végig vezetve, meggyőző fölénnyel, egyetlen apró tusra az olimpiai aranyéremtől – kikapni…nem, ilyen nem történhet meg, ilyen nincs.

Igazat adok Kulcsár Győzőnek, ilyenkor az edzőnek kellene valamit tennie, bekiabálni, vagy valamilyen trükkel megállítani a játékot egy pillanatra, bármit, ami kizökkenti az ellenfelet, észhez téríti a versenyzőt – mégsem történt semmi. Felesleges azonban az edző nyakába varrni a vereséget, hiszen mégiscsak Imre Géza volt ott a páston, neki kellett volna legalább egy együttes találatot kierőszakolnia – mégsem történt semmi. Pontosabban, Imre Géza a riói olimpia férfi párbajtőr döntőjében vereséget szenvedett úgy, hogy már a nyakába akasztották az aranyérmet, majd gyorsan ki is vették onnan. 

Sokan gratuláltak Imre Gézának, és azt mondják, az ezüst is hatalmas eredmény és nagyszerű siker – ami teljesen igaz, leginkább akkor, ha azt az ezüstöt megnyerjük, nem pedig az aranyat veszítjük el. Ezért sem hiszem, hogy jelen pillanatban annyira vigasztalja őt a második hely. Hiszen mégiscsak ő hibázott. Persze, a koreai gyerek iszonyatosan gyors volt, és nagyon akarta a győzelmet, a végén pedig szinte minden mindegy alapon jött előre, és szúrt, mégis, végig Géza vezetett, ő állt a győzelem kapujában, sőt, talán át is lépett rajta, aztán mégsem ő lett a győztes.

Mondom, sokáig keseregtem, alig aludtam, pedig én csak egy szurkoló vagyok, ráadásul nem is értek semennyire sem a víváshoz. Mégis, volt valami, amit újra megértettem Imre Géza vereségéből. 

Mindenekelőtt arra jöttem rá újra, hogy így, a vereségeinkkel együtt vagyunk teljes emberek. Nem lehet mindig nyerni, ezt ma hajnalban Hosszú Katinka és Michael Phelps is bebizonyította. Sokszor megtörténik, hogy veszítünk – néha drámai módon, hihetetlenül nagyot bukunk, mint most Imre Géza, és olyan is megtörténik, hogy a második, a sokadik hely is győzelmet jelent, aminek határtalanul örülhetünk. Ám ha vereséget szenvedünk, ezt is el kell viselnünk: meg kell tanulnunk veszíteni, elengedni valamit akkor is, ha fáj. Be kell ismernünk, hogy hibáztunk, hogy rossz döntést hoztunk, meg kell tanulnunk fejet hajtani az előtt, aki jobban akarta a győzelmet. Tudom, végtelenül egyszerű mindezt leírni, ám annál nehezebb megtenni: idő kell hozzá, bölcsesség, segítség, hit, nemcsak akkor, amikor olimpiai aranyról, dicsőségről, hallhatatlanságról, hanem akkor is, amikor hétköznapok életre szóló bukásairól beszélünk.

Győzelem és vereség: mindkettő alakít, formál, jobb, vagy éppen rosszabb emberré tehet mindnyájunkat. Imre Géza hosszú pályafutása alatt számtalanszor bizonyította, mennyire értékes ember és nagyszerű sportoló. Reménykedem, hogy riói ezüstérme még jobb emberré formálja -  addig is, sok erőt a vasárnaphoz, talán sikerül csapatban az, ami egyéniben hiányzott.