Aki gyerekveréshez keres részletes szakmai tanácsokat, megtalálja az Első 7 év című könyvben. A hiánypotló munka szerzője  Kay Kuzma, a könyvet az Adventi könyvkiadó terjeszti – írta a 444.hu.

A Bibliára hivatkozó, keresztényi értékeket hangsúlyozó könyvben egy egész fejezet jut a nevelési célzatú verésnek (...)

Egy gyerekverős szakkönyvet terjesztenek vallási kiadók - index.hu

 

A valódi kérdés igazság szerint nem az, hogy verjük, vagy ne a gyerekeinket – sokkal inkább arra kell válaszolnunk: hogyan tudunk jól szeretni? Nyilvánvaló, hogy a szeretet és a verés nem jár kéz a kézben egymással, mint ahogyan egy jó házasságban sem ütlegeljük az asszonyt, és nem kínozzuk az állatainkat sem. Evidens ez sokak számára, ha azonban egyesek a verésre mégis nevelési eszközként tekintenek, azt leginkább nem keresztény megfontolásból teszik. A keresztény nevelés a szeretet és a megértés pártján áll. Csak azt nem tudom, miért kell ezt az index és feminfo szerzőinek a keresztényekre verni. 

Annál is inkább, mert az index cikk címe nagyon rafinált csúsztatás, csakúgy, mint Szily László oknyomozó riportja. Az N.G. márkajelű tudósító mondata egyrészt igaz (hiszen valóban árusítják „vallási kiadók” az ominózus kiadványt), másrészt egyértelműen nem igaz, hiszen ez egy marginális, jelentéktelen társaság, a könyv csupán egy a rengeteg közül, tehát ennek a keresztény felekezetekhez semmi köze sincs. Ráadásul a történelmi felekezetek kiadóinak kínálatában egyáltalán nem található a nevezett mű, viszont egyéb, nagyszerű és a gyermeknevelés szempontjából kiváló szerzők könyvei annál inkább. Verés, mint pozitív gyermeknevelési eszköz egyikben sem szerepel, türelem, hit, figyelem annál inkább. Csak végig kellene nézni a listát, vagy esetleg belegondolni abba, hogy a keresztény hátterű pszichológusok, családterapeuták, szakemberek mit is gondolnak, tanítanak, közvetítenek a gyermeknevelésről: a teljesség igénye nélkül Gary Chapman, Pál Feri atya, Bagdy Emőke, Pálhegyi Ferenc, vagy éppen Medveczky Kata írásait, kiadványait ajánlom mind az index és a feminfo, mind pedig kedves kommentelőik számára – ha ugyan nincsenek maguk is tisztában a tényekkel.

A verés nem keresztény sajátosság. Aki látott már közelről keresztény közösséget, gyermekeit keresztény elvek szerint nevelő keresztény házaspárt, az talán kétséget kizáróan egyetért velem. Ez nem jelenti azt nyilvánvalóan, hogy egy keresztény családban olykor-olykor nem forrnak az indulatok, nincs hangos szó vagy veszekedés, nem csattan el egy-egy pofon. Senki és semmi nem tökéletes. Egy keresztény édesapa vagy édesanya is lehet fáradt és türelmetlen, neki is lehet diktátor a főnöke, kétségbeejtő az anyagi helyzete. Akadhat olyan élethelyzet, amikor nem keresztény emberként, nem jó szülőként viselkedünk, reagálunk. Éppen ezért ilyenkor mélységesen szégyelljük magunkat. Aztán bocsánatot kérünk. Talán együtt is sírunk. Máskor jobban figyelünk. (Szélsőségek, mentális zavarok nyilván előfordulhatnak mindenhol. De ha egy keresztény családban a verés a fenyítés és a tekintély általánosan használt és rendszeresített eszköze, ott az illető kereszténységével is probléma van.) Nem tudok olyan keresztény emberről, aki arra bíztatott volna, hogy üssem meg a gyerekeimet. Szeretetre, következetességre, fegyelemre, türelemre annál többen intettek. 

Ami szerintem a magyar társadalomban általánosan elfogadott, az nem más, mint az atyai, makarenkói (!) pofonként definiált, nevelő célzatú frász. Vajon miért? Miért gondolják sokan, hogy ez egy hasznos fegyelmezési, nevelési eszköz? Nem rosszindulatból, nem is kegyetlenségből, és egyáltalán nem hitből. Inkább amolyan rossz beidegződés, otthonról hozott minta, sajnálatosan félreértett, egy időben általánosan elfogadott, használt formula, gondoljunk csak a korábban megszokott iskolai fenyítésekre.

Gyermeket nevelni nehéz, sokszor embert próbáló, idegtépő, hitet őrlő feladat. Hogyan tudjuk ezt jól végezni? Hogyan legyünk jó apák és édesanyák? Hogyan szeressük jól a gyermekeinket? Úgy hiszem, jól szeretünk akkor, ha verés helyett más megoldást választunk. Ha nemcsak nem verjük a gyerekeinket, de érzelmileg sem bántjuk, nem „terrorizáljuk” őket. Ha nem zsaroljuk őket. Ha határokat szabunk. Ha következetesek vagyunk. Ha időt és figyelmet szentelünk nekik. Ha megtanítjuk őket a kudarcok elviselésére. Leginkább pedig akkor tudjuk jól szeretni a gyermekeinket, ha komolyan vesszük a Szentírást, az élet Urát, Krisztust, aki azt mondja: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket! Jól szeretjük a gyermekeinket, ha nem feledkezünk el a keresztelésükkor tett ígéretünkről. Ha nem tévesztjük szem elől a szeretet nagy parancsolatát. Ha szemünk előtt tartjuk Pál apostol tanítását: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1 Korintus 13)

A családok, a gyermekek életébe még több kereszténységre, még inkább Krisztusra van szükség, a valódi, igazi, önzetlen, odaadó szeretetre. Hiszem azt, hogy ahol Krisztus jelen van, ott megszűnik az erőszak – ha tehát jól akarod nevelni a gyermekeidet, olvasd az Igét, és járj keresztény közösségbe!