Mert azért tessék már megmondani, ki az a magyar, hogy pont ő ne fogyhatna? (…) És mielőtt kitörne az indulatvulkán: igen, tudom, milyen problémákat jelenthet, ha egy térségben kevés a munkabíró ember. Nos, hát akkor le kell bontani azt a szörnyű és szégyenletes kerítést, majd pedig módszeresen és okosan integrálni azokat, akik elég bolondok, hogy megálljanak nálunk – ahelyett, hogy továbbhaladnának, sokkal normálisabb országokba. És akkor azok az emberek, akik itt maradnak, dolgozni fognak. És tanulni. Megtanulják a nyelvet, eltanulnak a helyi kultúrából egy csomó dolgot, ahogy mi is eltanulhatjuk az általuk hozott kultúrából mindazt, ami szép és jó, mert ez így működik, kultúrák és népek jönnek, mennek és keverednek zsongva (…). 

Balavány: És akkor mi van, ha fogy a magyar? - hvg.hu

 

Érdeklődéssel olvasom Balavány György írását magyarfogyás ügyben, tényleg kíváncsi lennék az érvekre, miért nem baj, ha fogy a magyar. Sajnálom, érvek nincsenek, kormány ellenes kirohanás annál inkább, ami leginkább két balliberális toposzban ölt testet: az egyik a migráció, a másik a cigányok integrációja. Ja, és van egy harmadik is: a fehér középosztály támogatása. 

Balavány György írása szerint semmi gond nincs azzal, ha fogy a magyar. Ez természetes, előfordult ez már a történelemben, gyakorlatilag mindig fogytunk. Való igaz, történelmünk folyamán gyakran volt részünk fogyásban. Gyakran, de nem mindig. Amikor béke volt, egész szépen nőtt a magyar népesség, a középkorban is volt ilyen időszak, a boldog békeidőkben is, máskor is. Ám fogytunk, amikor nagy volt a baj: például a tatárjáráskor, a százötven éves török uralom alatt, az első és a második világháborúban. A fogyás mindig bajt jelzett, a születésszám emelkedése békét, gazdasági felemelkedést, nyugalmat jelentett. Tehát: nem fogytunk mindig, ha fogytunk, az valami nagy tragédiának volt a következménye. Jelenlegi fogyásunk oka huszadik századunk tragédiáival magyarázható, az ezzel összefüggő egzisztenciális félelemmel és létbizonytalansággal: tanulmányok mutatták ki, hogy a magyarok akarnak gyermekeket, csak ezek a gyermekek –valamiért- már nem születnek meg! Ugyanakkor a tervezett gyermekek meg nem születéséért felelős az a gondolkodásmód is, amely szerint a gyermekvállalás a szegénység vállalását is jelenti, ha tehát jobban akarsz élni, nem kell annyi gyereket szülnöd. Ráadásul egyre inkább elfogadottá vált az a felfogás is, hogy a női szerep nem csak az anyaságban tud kiteljesedni, a nő is tanulhat, válhat vezetővé, lehet sikeres a munkájában – csakhogy ez az egyébként nemes gondolat szintén azt eredményezte, hogy kevesebb gyermek született. (Személy szerint egyébként én abszolút támogatom a női egyenjogúságot.)

Szerintem a kormányzati szándék jó, hiszen erre egzisztenciális félelemre akar válaszolni az adott kedvezményekkel, támogatási rendszerrel, elismerve a gyermekvállalás fontosságát, erősítve a hagyományos anyai szerepet, és támogatja azt is, hogy az anyák a gyermekvállalás mellett tanulhassanak, dolgozhassanak. Az én környezetemben hála Istennek, születnek is a gyermekek, pedig nem a villanegyedben, a fehér középosztállyal körülvéve élek. Nem értem, miért kell kárhoztatni, egyenesen rossznak beállítani azt, ami jó?

A fogyásra, a kevés munkáskézre persze a magyar történelemben is próbáltak integrációval, külső helyekről történt betelepítéssel válaszolni. Ezek a betelepítések soha nem voltak zökkenőmentesek, mert mindig megvolt az ellentét az érkezők és az itt lévők között. Vallási, nyelvi, kulturális különbségek már akkor is voltak, ebből fakadó kisebb-nagyobb súrlódások, komoly konfliktusok gyakran előfordultak. Ne felejtsük azt se, hogy Trianon tragédiájához a népességfogyás is kellőképpen hozzájárult. Az integráció tehát nem egy magától értetődően sikeres és zökkenőmentes folyamat, annál inkább konfliktusokkal terhelt. Arról nem is beszélve, amikor olyanokat akarnának egyesek beengedni, akikről nem tudjuk, kik ők és honnan, miért jönnek, másrészt az európaitól totálisan idegen kultúrából érkeznek, harmadrészt akik maguk sem akarnak egyáltalán integrálódni, és a modernkori vívmányoknak hála, nincsenek is arra kényszerítve. Végül – és ez a legfőbb érv- akiknek az integrációja a fejlett, liberális Kánaánban, vagyis a minket folyamatosan kioktató és lenéző nyugaton sem sikerült. (Vagy sikerült? No-go zónák, munkanélküliek milliói, terrortámadások…Sikerült?) A helyzet az, hogy ha a migrációból próbáljuk meg „feltölteni” a munkáskezeket, nem oldunk meg semmit, annál inkább egy olyan csekket írunk, amelyet a gyermekeinknek kell megfizetniük. 

Érdekes, amit a cigány népesség integrációjáról olvasok, újra, meg újra, meg újra. Szomorúan írom: ez nem egy sikertörténet. Akkor sem volt az, amikor balliberális kormánya volt az országnak, szerintem most sem az. És nem azért, mert mi, magyarok ilyen rasszisták lennénk. (Ez is ütőkártya szokott lenni: lenne itt integráció, csak a rasszista magyarok nem engedik – nyilván mindig a többségi társadalom a hibás, a „fehér” ember a rasszista. Éppen ezért le a keresztekkel a templomokról, karácsonyfát végképp ne állítsunk, legyen könnyebb az integráció. Egyik lelkész kollégámnak, akinek a templom előtt álló autóját törték össze a helyi cigányok, mert szólt nekik, hogy túl hangos a zene, és nem tudják megtartani az istentiszteletet, mondta azt a rendőr: nem kell őket provokálni!) Nem is azért, amit az író sejtet, hogy a kormány csak a fehér (!) középosztályt támogatja. (Ezt mégis hogy?) Hanem azért, mert csak azokat lehet integrálni, akik integrálódni szeretnének. És a cigányság között nagyon sokan vannak, akik ezt a borzasztóan keserves, rögös, sokszor magányos utat járják. De sajnos sokan vannak olyanok is, akiknek eszük ágában sincs integrálódni. Én abszolút a cigányság integrációja mellett állok, de azt is látni kell, hogy ez egy több évszázados folyamat, ami közel sem biztos, hogy eredményesen zárul. 

Migráció és kerítésbontás helyett én inkább a családok támogatására, a gyermekvállalás ösztönzésére szavazok. Ha nem ezen az úton járunk, az nem baj – egyenesen tragédia, mint ahogyan azt Balavány Györgyön kívül oly sokan látják. 

 

Hozzászólások