Az 1,2 milliárd forint költségvetésű fejlesztésből 800 millió forintot az iskola egykori diákja, Wáberer György üzletember adományozott az intézménynek, a fennmaradó összeget két másik öregdiák, Sándor József és Derczó István vállalkozók állják. Az iskola diákjai 2018 tavaszán vehetik birtokukba a létesítményt, amelyet a tanórákat követően Sárospatak kézilabdázói is használhatnak majd.

Wáberer György nevét viseli majd az új sárospataki sportaréna - boon.hu

 

Most, hogy szombaton a huszadik érettségi találkozónk lesz, millió teendőm mellett igyekszem gondolatban is Sárospatakra koncentrálni, nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna, honnan indultam. Sok mindenre vagyok büszke Patakkal kapcsolatban, jeles személyekre, tudásra, hitre nevelésre, Loránttfyra, az iskolakert bólingató fáira, anekdotákra, a megfogalmazhatatlan pataki szellemre. A fenti hírt olvasva büszkeségem és hálám csak nő, hiszen nekünk, patakiaknak olyan kincs van a birtokunkban, amelyről sokan csak álmodnak, esetleg irigykedve néznek. Ez a kincs az öregdiákság, amelynek három jeles tagja egy olyan csodát készül megvalósítani, amelyre hirtelen nem is tudok példát mondani. 

A helyzet az, hogy Magyarországon általában kétféle módon épül valami: vagy állami beruházásból, vagy uniós forrásból. Nyilván vannak állami feladatok, az uniós fejlesztési pénz pedig sok mindenhez hozzásegít, ám arról nem igazán hallani, hogy magánkezdeményezésre, magánpénzből épületet újít fel, esetleg újat épít egy közösség, egy önkormányzat, magánszemély. Olyan nincs, hogy közadakozásból, gyűjtésből, csak azért, mert így láttuk jónak, mert ebben látjuk a kitörést, a jövőt, mert befektetünk a gyermekeinkbe, közösségi teret, játszóteret, uram bocsá’ templomot építenénk. Nálunk ez úgy működik, hogy megnézzük, van-e rá pályázat. Ha van, pályázunk, lobbizunk, ha nincs, kérünk mástól. Gyűjteni, adakozni, beletenni a miénket, fájóan, húsba markolóan sokat – na, ez az, ami nincs. Éppen ezért nem is érezzük magunkénak, amit nyertünk, amit mások pénzéből építettünk. Bocsássa meg nekem minden lelkész, akik éjszakákat töltenek különféle pályázati lehetőségek felkutatásával majd megvalósításával, de szerintem egy közösségnek soha nem tesz jót, amikor ölébe pottyan (hiszen ezért ő maga nem sokat tett, legfeljebb a tiszteletes úr) sok millió forint, amiből templom újul, közösségi tér szépül, vagy éppen program, kirándulás valósul meg. Nem mondom, az efféle összegek segítségünkre lehetnek, de azt is tudom, mennyire kényelmessé teheti a közösséget egy-egy komolyabb támogatás. Amikor a közelmúltban a templomfelújításon gondolkodtunk a presbiterekkel, a gyűjtés hallatán meg is szólalt valaki: nincs rá valami pályázat? (Biztosan van, amivel majd nyilvánvalóan én dolgozhatok, és a nem kevésbe kerülő pályázatíró cég. És ti, testvéreim, mit tesztek azért, hogy a templom megújuljon? A kritikai megjegyzéseken kívül…)

Úgy látom, most Sárospatakon éppen másként történnek a dolgok. A kézilabda csarnok, amely nemzetközi mérkőzések lebonyolítására is alkalmas, egy milliárd kétszáz millió forintból épül, adományból. Nem uniós fejlesztés eredménye, nem költségvetési támogatás, hanem adomány. Nem égből kapott, váratlan adomány, hiszen a nevezettek máskor is támogatták már iskolájukat. Nem pár forint, nem tessék-lássék támogatás, hanem komoly összeg. Annyira komoly, hogy szabad szemmel is szépen látható, annyira elképesztően szép adomány, hogy nekünk, maiaknak mindenképpen fejet kell hajtanunk az adományozók előtt. Ezt a főhajtást tette meg a Sárospataki Református Kollégiumért Alapítvány is, amikor úgy döntött, hogy Wáberer Györgyről nevezik el az épülő sportarénát. 

Mintha Wáberer György, Derczó László és Sándor József felismerték volna: Sárospatak a miénk, a mi örökségünk. Nem másoknak, hanem elsősorban nekünk kell vele törődnünk. És milyen jó, hogy nem ők az egyetlenek. Az 1941-es 1/A osztály diákjai, John W. Shirley nagykövettel az élen alapítványt hoztak létre a tehetséges, de rászoruló diákok számára. Ma pedig már az egykori támogatottak éltetik, éltetjük ezt a közösséget, segítjük a rászorulókat. És az is köztudott, hogy nem a három vállalkozó, és nem mi, egykori 1/A-s diákok vagyunk csupán.

Pataknak erről a varázsáról, megmagyarázhatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan titkáról ezt olvashatjuk: 

„Egy jobbára súlyos hátrányokkal küzdő térség szellemi központjában az értelmiségiek nemzedékről nemzedékre átörökítik a megmaradásnak, a viszontagságokkal való sikeres megküzdésnek a hagyományokat tisztelő, de az újtól, az innovációtól sem megrettenő kulturális stratégiáját. Mindez önbizalmat, a jövőbe vetett hitet, s nem utolsósorban az összetartozásnak a kívülállót csodálatba ejtően erős érzését hívja életre. A diákhagyományok, pataki nóták és anekdoták vagy az öregdiákok és a Sárospatakról elszármazottak alma materükhöz való ragaszkodása évszázadok óta élő, századokon át túlélő szellemi kontinuitást mutat. Ez pedig óriási érték.”  (Dienes Dénes-Ugrai János (szerk.): A Sárospataki Református Kollégium története, Hernád Kiadó, Sárospatak, 2013. 196. oldal.)

Isten áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne felejtsük el soha, mi a kötelességünk.