Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke az augusztus 20-i ünnepi szentbeszédettalálta a legmegfelelőbb alkalomnak arra, hogy ezzel a pár odavetett mondattal üzenjen hadat a mesterséges megtermékenyítésnek, illetve az e célt támogató kormányzati szándéknak. (...)
Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben...
Bűnben fogant lombikbabák? Skrabski Fruzsina megindító vallomása a püspöknek - valasz.hu
Az idei augusztus 20-án abban a kivételes helyzetben voltam, hogy túl a kötelező vasárnapi istentiszteleteken és az új kenyérért hálát adó úrvacsorákon, nem volt ünnepi elfoglaltságom. Így hát volt szerencsém bepillantani abba az ünnepi szentmisébe, ahol Veres püspök úr ominózus mondata elhangzott.
Megmondom őszintén, amikor először hallottam a fenti sorokat, elképedtem. Református lelkészként fogalmam sincs, miért okoz gondot Veres püspök úrnak, ha valaki részt vesz a lombikprogramban, ha a lombikprogramban gyermek születik, azt pedig tényleg nem értem, miért gond az, ha a kormány támogatja azokat a szülőket, akik annyira szeretnének gyermekeket. Vajon a lombikprogram lenne „a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye”? Tényleg? Vajon miért pont István király ünnepét tartotta a legalkalmasabbnak Veress püspök úr, hogy a lombikprogram ellen felszólaljon? Vajon István királynak, augusztus huszadikának van bármiféle köze, kapcsolódása ehhez?
Nem értem, bár nyilván a gyakorlottak most rögtön azt mondják: „de a katolikus egyház tanítása a lombikprogrammal kapcsolatban az, hogy…”
Elfogadom. Ha a katolikus egyház tanítása más, mint amit én gondolok erről, akkor én nem szeretnék birokra kelni vele. Mindenesetre a református egyház -hiszem, hogy az Ige alapján- nem ezt tanítja. Az én refomrátus hitvallásom az, hogy Isten előtt egy élet sem felesleges, és meg kell tenni mindent az életért.
Persze mondhatjuk azt is, egy izgalmas etikai kérdés van előttünk, amiről érdekes cikkeket lehetne írni (mint ahogyan teszi azt Jakab Bálint barátom is), vagy éppen egész estébe nyúló vitát rendezni. Csakhogy ez egy húsba vágó, emberek életét megkeserítő fájdalmas téma, amit nem lehet elméleti síkon intézni. Éppen ezért szegény Skrabski Fruzsina és társai megrökönyödését is teljesen megértem. Én úgy gondolom, hogy a lombikprogram azoknak segít, akik gyermeket, gyermekeket szeretnének. Akik önzetlenül nem magukra gondolnak, akik hajlandóak alávetni magukat egy nagyon is kockázatos, a biztos sikerrel nem feltétlenül kecsegtető, meglehetősen kellemetlen beavatkozásnak, akik készek arra, hogy megjárják akár a poklot is, hátha…! Akik hajlandóak lennének gyermeket, gyermekeket szülni, akik szívesen ébrednének gyereksírásra minden éjjel, akik örömest vállalnák az óvoda, iskola összes kínját, akik évente ötször inkább pelenkára, gyerekruhára, cipőre költenének, mintsem egzotikus nyaralásra az éppen aktuális párjukkal. Szóval akármennyire is „ez a tanítás”, úgy hiszem, püspök úr megszólalása elég tapintatlanra sikeredett.
Az ember néha szokott hibát elkövetni, és azt hiszem, Veress püspök úr most nagyon is emberként viselkedett.
A történet engem arra figyelmeztet, hogy igehirdetéseinket és úgy általában a közéleti megnyilvánulásainkat sokkal jobban át kellene gondolnunk.
Néha úgy érzem, szinte vért izzadunk azért, hogy igehirdetéseinkben (márpedig az ominózus gondolat egy mise keretei között, egy igehirdetésben hangzott el) rendkívül aktuálisak és naprakészek legyünk. Mintha ez amolyan kötelező elem lenne. Mintha az emberek azt várnák, szinte remegnének érte, hogy jaj, tiszteletes úr, plébános úr, bárcsak tanítana bennünket, mit is kell gondolnunk mondjuk a barcelonai terrortámadásról, a vasárnapi boltzárról, egyik-másik törvényről, vagy arról, hogyan és kire szavazzunk. Bárcsak elítélné a Pumpedék című sorozatban látottakat, bárcsak ostorozná azokat a fiatalokat, akik fesztiválokra járnak, vagy narkóznak. Bárcsak arról hallanánk, milyen szeretetlen, korrupt és gonosz világban élünk, bárcsak többet mondana arról, mennyi bűn és nyomorúság vesz körül bennünket.
Tudják ők ezt maguk is, éppen ebből menekülnének. Éppen arra kíváncsiak, van-e még remény, lehet-e másként élni? Van-e, aki szereti őket, aki a tönkrement, elrontott életüket helyreállítja, van-e olyan, aki erőt és reményt ad a legreménytelenebb helyzetekben is? Van-e olyan, aki megérti őket, nem pedig törvényeskedik felettük? A templomba érkezők az evangéliumra kíváncsiak, nekünk pedig ott kellene átadnunk Isten meghívását, bűnbocsátó kegyelmét, szeretetét. Úgy hiszem, sokszor azért olyan hatástalanok az igehirdetéseink, mert az evangélium csak mottó, ahelyett, hogy üzenetünk lényege lenne. Őszintén, bűnbánattal mondom ezt, hiszen pályafutásom alatt én magam is gyakran elkövettem ezt a hibát.
Természetesen nem arról beszélek, hogy az igehirdetésnek ne lenne prófétai vonatkozása; hogy ne kellene alkalomadtán szót emelnünk olyan törvények vagy cselekedetek ellen, amelyek nem egyeznek a Szentírás üzenetével, hogy ne kellene egy-egy igehirdetésben a hallgatóság számára kellemetlennek tűnő kérdésekkel foglalkoznunk.
Azt pedig végképp nem mondom, hogy egyházi elöljáróink, vagy mi, lelkipásztorok ne fejthetnénk ki véleményünket, gondolatainkat bármilyen közéleti témában. Ám erre rengeteg fórum létezik, kerekasztal, vitaest, egyházi folyóiratok, egyházi blogok. Itt a reposzton mi is sokadik éve így teszünk.
De azt igenis mondom, hogy minden megszólalásnak és különösen is minden igehirdetésnek súlya van.
Néhány nappal ezelőtt egy esküvőre történő készülődésem közepette Cseri Kálmán igehirdetését hallgattam. Mondanivalóját áthatotta Isten iránti szeretete, az Ige iránti alázata, belső békessége. Felemelő volt hallani egyszerű, mégis mély elkötelezettségről tanúskodó szavait.
„Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige” – mondja a Példabeszédek könyve. Bárcsak így tudnánk szólni minden alkalommal!
Hozzászólások