Nehéz úgy megnyerni egy mérkőzést, ha nincs mindenki száz százalékban a pályán. Lehet, hogy a játékosok egyszerűen izgultak, legalábbis így tűnt. (…)Nagyon sok fiatal játékosunk van, akik megmutatták, hogy lehet rájuk építeni. (…) Megtettem, amit lehetett, de így nagyon nehéz. Nagyon sok könnyű hibát követtünk el, és nem volt elég védésünk. Ezek a játékosaink vannak, nincsenek mások.

Férfi kézi Eb: Ezek a játékosaink vannak – nemzetisport.hu

A magyar válogatott végül 33-27-es vereséget szenvedett, és 2010 után nincs a középdöntőben. Az előzetesen nem túl erősnek gondolt csehek pedig a középdöntőben vannak, ráadásul két ponttal. (…) Sokat elárul a nézőtér hangulatáról, hogy egyszer megszólalt a "k… gyenge" kórus, vagyis a drukkerek a futballhoz hasonlították a válogatott teljesítményét. Amikor a csehek ünnepeltek, pár drukker akkor sem tudta megbocsátani ezt a vérszegény teljesítményt. (…) Bár nálunk a BL-ben edződő játékosok vannak, semmi különöset nem mutattak. Az nem lehet mentség, hogy voltak jó periódusaink, mert viszonylag régóta 60 percig tart egy meccs. A 2016-os eb-n is a világ egyik legjobb edzőjével (Talant Dujsebajev) vágott neki a magyar válogatott, akkor is kínos vereségei voltak. Most is BL-győztes szakember ül a magyar kispadon, de most már a legjobb 12-ig sem jutottunk el.

Pont nélkül, utolsóként esett ki az Eb-ről a kéziválogatott – index.hu

 

Legszívesebben azt a címet adtam volna a mai írásomnak, hogy „megint kiestünk”, hiszen a legutóbbi, 2016-os Európa bajnoksághoz hasonlóan most is szinte értékelhetetlen játékkal, nyeretlen mérkőzésekkel búcsúztunk, ráadásul most a mélypontot jelentő tizennegyedik helyen végeztünk. Nem tudom, ki, vagy éppen mi az oka ennek a gyenge szereplésnek, őszintén szólva most nem is ez foglalkoztat. Nyilván a kézilabda berkeiben élők, a tűzhöz közel állók, vagy a fanatikus szurkolók tudják, sejtik, valószínűsítik az okokat, én inkább arra a kérdésre próbálnék választ találni, vajon miért van az, hogy képtelenek vagyunk átlépni a saját árnyékunkat? 

Nyilván mindenkivel előfordult már, hogy valahol nagyon jól kellett teljesítenie. Ez volt az elvárás mások részéről, sőt ő maga is szerette volna megmutatni, hogy nem hiába bíznak benne. Legyen az ember élsportoló, aki a válogatott mezt először veheti magára, vagy egyetemista, aki élete legfontosabb vizsgája előtt áll, felvételiző kisdiák, aki szeretne bejutni a hőn áhított középiskolába. Ha munkát keresünk, az állásinterjún szeretnénk megfelelni, ha lelkipásztorok vagyunk, egy fontos szolgálat előtt különösen érezzük: itt és most helyt kell állnunk. 

De valamiért nem sikerül. 

Gyakran érzem, látom ezt a magyar sportolókon. Amikor igazán teljesíteni kellene, amikor valami fontos mérkőzést kellene megnyerni, amikor sztárjainknak, külföldi csapatokban edződő játékosainknak igazán meg kellene mutatniuk, milyen kiemelkedő teljesítményre képesek, amikor a csapat hangadóitól, vezéreitől igazán elvárható lenne, hogy a hátukon vigyék a csapatot. Amikor megtelik a nézőtér, amikor szinte vibrál a levegő a feszültségtől, amikor ott munkál bennünk, hogy „most, vagy soha” – a játék darabossá és görcsössé válik, a legegyszerűbb figurák, passzok sem stimmelnek, az egység, az összhang eltűnik, az edző, a játékos, a néző beletörődve várja a lefújást, míg végül lógó orral kullogunk le a küzdőtérről. Talán voltak bíztató periódusok, néhány jó megmozdulás, sőt, az is lehet, hogy sokáig mi voltunk előnyben. Aztán valami megtöri a lendületet, és végünk. A legszomorúbb számomra, amikor maga a szurkoló degradálódik nézővé, és válik szkeptikussá. Ilyenkor gyakran mondjuk a még lelkesedőknek: úgyis kikapunk. És tényleg. 

Nyilván lehet vereséget szenvedni, miképp az is igaz, hogy nem lehet mindig nyerni. A legjobb játékosoknak is lehetnek rossz napjaik, és azt se felejtsük el, hogy nem egyedül vagyunk a pályán, az ellenfél is győzni érkezett. Sőt, a vereségből is lehet tanulni, tapasztalatot gyűjteni, mégis, amikor újra és újra hiába reménykedünk, mert ismét nem tudtuk átlépni a saját árnyékunkat, akkor hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nekünk tényleg, soha, semmi nem fog összejönni. 

Vajon mi az oka ennek? És mi a megoldás? 

Szerintem gyakran az önbizalom és a hit hiányzik. Mintha nekünk, magyaroknak az önbizalom és a hit nem lennének magától értetődő tulajdonságaink. Mintha nekünk mindig is a vereségeinkre kellene büszkéknek lennünk, mintha mindig az összeomlásainknak állítanánk emlékművet, mintha mindig arról hallanánk, hogy nekünk, magyaroknak semmi okunk a reménykedésre. Hiszen mi folyton megalázó vereségeket szenvedtünk, minket mindenki bántott, rajtunk mindenki átgázolt, aprított, darabolt, rajtunk mindenki uralkodott. Nem nyertünk még egy futball vb-t se, holott nekünk volt a legjobb csapatunk – aranycsapat, pedig mi szenvedtünk vereséget… Éppen ezért merünk kicsik lenni, sértettségünkben másokat, vagy a körülményeket hibáztatni, világméretű összeesküvéseket gyártani, beérni a kevesebbel, alkalomadtán a tisztes helytállással. Tudom, nem feltétlenül kellene a magyar történelmet és a magyar sportot összekeverni (ráadásul a kézilabda válogatott élén külföldi szakember áll), mégis, talán a fenti sorok is magyarázatot adnak arra, miért csődölünk be rendre a kritikus pillanatokban. 

Hadd idézzem újra Balczó Andrást: a lelkünk az, amit ápolni kell. Talán nem csak a sportolókét, és nem csak a kritikus mérkőzések, nagy tornák előtt, hanem mindnyájunkét, születésünktől fogva. Talán éppen azért, hogy a magunk csatáiban, küzdelmeiben elhiggyük: mi is győzhetünk.