A kormány gyűlöletkampánya már a gyerekek mindennapjaiba is beférkőzött, elismétlik, amit a tévében hallottak Soros Györgyről, Brüsszelről vagy a migránsokról. Ezek a gyerekek sokszor azt se tudják, hogy pontosan miről is beszélnek(...). Van olyan 9 éves fiú, aki retteg attól, hogy terrortámadás fogja érni, egy négy éves kisfiú pedig eljátszotta, ahogy egy mesekönyvből azt olvassa fel, hogy háború lesz Brüsszellel. Egy pedagógus szerint nincs az az erkölcs vagy hittan óra, amely ezt a gyűlöletet kompenzálhatná.
Tudhat valamit ez a kormány. Nem is olyan régen még jó szándékú keresztény emberek írtak petíciót az emberiségért, látva az Őcsényben történteket - mindhiába, hiszen itt áll előttünk fehéren-feketén, hogy a kormány gyűlöletkampánya már a gyerekek mindennapjaiba is beférkőzött. Ovisok rajzolnak Soros figurákat, legózás közben is ő a főgonosz, sőt, van olyan iskola, ahol a gyerekek verset is költöttek róla és a migránsokról. Biztos mi élünk burokban, de nálunk nem Soros, a migránsok és a politika, hanem a tanulás és a család áll a mindennapok középpontjában. Talán nem vagyunk egyedül.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne jött volna elő a kérdés. Legelőször 2015 őszén, amikor döbbenten figyeltük, mi zajlik a határainknál és a Keleti pályaudvaron. Amikor bekapcsoltuk a tv-t, amikor hallgattuk a rádiót, és nem értettük, mi történik. Persze, a legnagyobb gyerekünk érdeklődött a leginkább és meg is ijedt, amikor pedig vagy századszorra hallotta a rádióban, hogy Soros migránsokat akar betelepíteni, megkért, hogy kapcsoljam ki a rádiót. A rádiót kikapcsoltuk, aztán beszélgettünk bevándorlásról, migrációról, magunkról és másokról, pont úgy, ahogyan mindig is teszünk akkor, ha valami szokatlan vagy számukra érthetetlen dolog zavarja az életüket.
A migráció problémája beférkőzött a mindennapjainkba, de ez nem kizárólag a kormány miatt van így, hanem azért, mert ez jelenkorunk legsúlyosabb kérdése. Ez nem egy légből kapott, a szekrény mélyéről előrángatott mumus, ahogyan az ellenzéki pártok és azok holdudvara szeretné láttatni, hanem nagyon is valódi, generációkat meghatározó kérdés– ahogyan azt volt szerencsénk látni 2015-ben, vagy amit ma is láthat az, aki Olaszországba, Ausztriába, Németországba, gyakorlatilag a nyugat-európai országok bármelyikébe utazik. Sőt, a probléma valós, hiszen nők ellen elkövetett erőszakoskodásról, no-go zónáról, terrortámadásról, betelepítési kvótáról hallunk, a ma még ellenzéki pártok pedig hol nyíltan, hol kissé burkoltabban beszélnek arról, hogy a kerítés felesleges, hogy a migránsok/menekültek/bevándorlók betelepítése nem is lenne akkora probléma, az elosztási kvóta pedig végső soron szolidaritás kérdése. Akár azt is mondhatnánk: kész szerencse, hogy csupán a kormányzati propagandától kell félteni a gyermekeinket.
Ha valami a közéletet, a közbeszédet értelemszerűen befolyásolja, ne csodálkozzon senki, ha az előbb-utóbb megjelenik akár a gyerekek életében is.
Arról nyilván lehet beszélni, hogy a kormányzati propaganda valóban hiszterizálja-e a közéletet, hogy mennyire valós a fenyegetés, fenyegetés-e egyáltalán – ám a legfontosabb mégiscsak az, hogy a gyermekeinkért mi, szülők, felnőttek vagyunk a felelősek. Vajon ha meghall a tv-ben egy számára szokatlan információt, egy döbbenetes hírt (valaki megölt egy másik embert) esetleg szóba kerül a közélet, a politika, mi, szülők, hogyan reagálunk? Hogyan reagálunk akkor, ha olyan dolgot lát, hall, amitől megijed, amitől okkal és joggal fél? Közel engedjük-e a gyermeket olyan témához, amivel nem tud mit kezdeni? Vagy, ha már nagyobb és önállóbb, elmagyarázzuk-e neki legjobb tudásunk, tapasztaltunk szerint, mi zajlik körülöttünk a világban? Ha hall arról, hogy bárkit bántanak a bőrszíne, a származása miatt (mondjuk, mert az illető vidékről költözött a fővárosba), esetleg ő maga is becsmérlő megjegyzéseket tesz valakire, beszélgetünk-e vele erről?
Végezetül tegyük fel a kérdést: valóban a kormányzati propaganda lenne a felelős azért a sok-sok indulatért, gyűlöletért, amely az emberek szívében megtalálható? Valóban ez az, amit a szerzők szerint nem lehet már semmiféle hittan vagy erkölcstan órával kompenzálni? Vajon tegnap (azaz a migrációs hullám megjelenése előtt) minden más volt? Vajon a média által a képünkbe tolt erőszaktól, a férfi-női identitást romboló megnyilvánulásoktól nem kellene legalább ennyire vehemensen félteni a gyermekeinket?
Vajon miért érzem azt, hogy az index és az írást eredetileg megjelentető abcúg nevű blog kéz a kézben csúsztat?
Hozzászólások