A parkokat, a tengereket, az óceánokat tehát ne szennyezzük – igen, ez helyes törekvés –; az emberek elméjét, általánosságban a társadalmi közmegegyezéseket, a közmorált viszont nagyon is szabad szennyezni, mert minden belefér. Vitathatatlan: az ember gondolkodó lény, akinek van választási lehetősége, nem csupán elszenvedője a vele történő eseményeknek, önmaga bemocskolódásának. Azonban egy dolgot elfelejtenek a modernkori SzSz-esek (=szivárvány szemüvegesek): az ember nem érett, kiforrott, ítélőképes lényként születik a Földre. Tanulnia kell arról, mi a helyes és mi a helytelen, mit szabad és mit nem, mi az, ami hasznára válik és mi az, ami nem. Alapvető erkölcsi alapelvekről és eszmerendszerekről kell hallania, azokat magáévá tenni vagy azoktól eltávolodnia. Döntenie kell önmagáról: milyen ember szeretne lenni? Ez az identitásválság, amit szerencsés helyzetben kamaszkorban többnyire magunk mögött hagyunk. A ma a nyugati világban uralkodó ideológia azonban rendesen alávág az elmélet megvalósulásának: harsogva hirdetik, hogy mindenki találja meg saját identitását (…).
Érdeklődéssel olvastam Gacsályi Sára mandineren megjelent írását a szellemi környezetszennyezésről, való igaz, itt is érdemes lenne szmogriadót elrendelni, vagy szankcióval fenyegetni a környezetszennyezőket. Sajnos erről szó sincs, sokan a környezetszennyezés tényét is tagadják, miközben a normális gondolkodással, józan polgári erkölccsel, mi több, keresztyén értékrenddel megáldott ember kitágult pupillával csodálkozik rá az egyre hajmeresztőbb ötletekre és elképzelésekre. Ám mielőtt még önnön kardunkba dőlnénk, és rettegve várnánk a világvégét, vegyük észre, milyen eszközökkel küzdhetünk a szellemi környezetszennyezés ellen.
Mindenekelőtt nem szabad elfelejtenünk (figyelem, lejárt keresztény sláger következik!), hogy a bűnbeesés óta ez mindig így volt. Létezett az erkölcsi fundamentum, létezett Isten, Aki szeretetével megteremtett, Aki megáldott társsal, feladattal, otthonnal, és létezett a gonosz, aki tagadta Isten jóságát és mindenhatóságát, aki azt hazudta, hogy az embernek joga van másként dönteni. És az embernek „jogában lett” lázadni az isteni rend ellen, „jogában lett” ölni, önmegvalósítani, megkérdőjelezni a valóságot, „jogában lett” felvilágosulni, önmegváltásba kezdeni, egyenesen kimondani, hogy az Isten halott, mi több, nem is létezett. Igaz, közben kiűzettünk az Édenből, mindenféle eszmére hivatkozva legyilkoltuk több millió embertársunkat, tönkrevágtuk a környezetünket, feléltük a jövőnket, mégis, újabbnál újabb ideákat találtunk ki arra, hogyan igazoljuk saját magunk pusztítását. A lényeg mindig ugyanaz, bármilyen köntösben jelentkezik: mindegy, hogy Káin és Ábel vagy százéves háború, Taigetosz vagy értelmetlen abortusz, gázkamra vagy kitelepítés, a gonosz rendkívül találékony, mi pedig rendkívül hiszékenyek vagyunk.
Persze, az ember alapvetően mégiscsak Isten képmása. Belénk van kódolva az élet igenlése, az általános emberi értékeket ismerjük és elismerjük, egy adott erkölcsi mérce szerint igyekszünk élni, éppen ezért ökölbe szorul a kezünk és tiltakozunk, amikor különféle okokra hivatkozva egyesek megpróbálják nevetségessé tenni vagy lerombolni mindazt, amit igaznak és elfogadottnak gondolunk. Bármilyen negatív képünk is van a nyugati társadalmakról, nyilván ott sem minden fiatal akarja megváltoztatni a nemét, nem mindenki drogozik, és igencsak sokakat felháborít az a fajta értéknélküliség, amelyet a média és adott politikusok az emberi jogok győzelmeként ünnepelnek. Talán nem megy mindenki az utcára, nem rázza az öklét, nem ír cikket a világvégéről, de igyekszik elkerülni a szennyezőket, valamint a saját és környezete életéből is kiiktatni a szennyezést. Egyáltalán nem néz tévét és nem olvas bulvárt, nem szavaz liberális politikusokra (rosszabb esetben egyáltalán nem szavaz), igyekszik jó iskolába járatni a gyerekét vagy nívósabb környéken lakni, miközben keresztény közösségbe jár és Bibliát olvas. Nem is olyan régen éppen egy „halódó” nyugati országban volt szerencsém látni azt, hogyan is lázadnak arrafelé: a kifejezetten liberális környéken zsúfolásig telnek egy-egy vasárnap a templomok, nem ritka a három vagy négy gyerekes nagycsalád, a helyi keresztény egyetem pedig, dacolva az állami fenyegetéssel és a bezárás rémével, hitet tesz a bibliai értékrend mellett.
Mit tehetünk a környezetszennyezés, a szellemi fertőzés, a támpont nélküli társadalom ellen? Nem árt lázadni, felismerni és elítélni a rosszat, de legalább ilyen fontos felmutatni és megélni a jót. Márpedig azt senki nem tiltja meg nekünk, hogy gyermekeinket szeretetteljes családban, józanul, értékek és elvek mentén neveljük, nem akadályoz abban senki, hogy megtanítsuk őket különbséget tenni a valódi és a hamis között, és abban sem szabhatnak gátat nekünk, hogy a keskeny, ámde annál értékesebb és örömtelibb útra irányítsuk figyelmüket.
Lehet hinni, vallani a Biblia igazságát: a végső szó mégiscsak az Örökkévaló Istené. Ő úgy látta jónak, hogy nem eltörli, hanem megváltja, megmenti a világot – legyen bármilyen az ember, Ő könyörült rajtunk.
Ez az igazság, ez a kegyelem, ez a mi reménységünk.
