Bevallom, sok mindennel számoltunk, amikor családi házba költöztünk. Tudtuk, hogy a kert mindig ad munkát: a fűnyírás, lombsöprés, gazolás a hétvégéink visszatérő programja lett, de ezt egy cseppet sem bánjuk. Lelkesen metszünk, locsolunk, madarat etetünk, gereblyézünk, és büszkék vagyunk legújabb szerzeményünkre, a komposztládára. Ha nagyon spirituális akarnék lenni – és ez most annyira trendi –, akkor azt mondanám, érezzük a Földanya gyógyító varázserejét, a talajban szunnyadó erőket, testünket-lelkünket átjárja a friss, balzsamos levegő, megtisztít, energetizál, újjászületünk, gyakorlatilag zöld az auránk. Szóval közel kerültünk a természethez. És egy szélviharos, esővel és kettős frontokkal tarkított késő őszi estén a természet is közeledett felénk. Vad bulit csapott a padláson, rohangált körbe-körbe, elszántan száguldozott a tetőgerendák között.

Ketrecharc a kertvárosban: lakótársam egy nyest! - kepmas.hu

Roppant mód tanulságos és mulatságos Csorba Edit írása a kertvárosba költözés árnyoldalairól, nos, mi is átéltünk és átélünk hasonlókat, pedig mi nem kertvárosba, hanem faluba költöztünk: sok-sok évvel ezelőtt egy távoli galaxisból tettük át székhelyünket Somogy cseppet sem megközelíthetetlen községébe. Értsd: a teológia kollégiuma és az otthon biztonságos falai közül egyszer csak a falusi élet és lelkipásztori lét kellős közepébe csöppentünk.

Persze, ez a falusi élet már nem ugyanaz, amelyet évtizedekkel ezelőtt éltek. Változott a világ: jószágok, azaz disznó, tyúk, tehén már csak elvétve található, veteményes és kert helyett jobbára itt is a tuja a buxus és a muskátli hármasa határozza meg az összképet. Hajnalonként azért felzúg a láncfűrész és a damilos fűkasza, permeteznek, metszenek, szántanak, aratnak, vetnek, kocsma is van, közlekedési eszközként abszolút népszerű a falubájk, ám a nagy többség teljesen városi körülmények között él, autóval a pár kilométerre lévő megyeszékhelyre jár dolgozni, s nagyrészt a városban is vásárol.

Jómagam amolyan kisvárosi panellakó lennék vidéki felmenőkkel, feleségem hasonló kombináció, annyi különbséggel, hogy ő panel helyett kertvárosi családi házból lett falusi lakossá. Annyiból szerencsések vagyunk, hogy alapvető fogalmakkal nem kellett megküzdenünk, elsőre eltaláltuk, melyik az ásó és a kapa, mint ahogyan az sem okozott fejtörést, mihez kezdjünk a megbecsülés jeleként ajándékba kapott csirkével és a szakajtónyi tojással.  

Egyébként mi elképesztően jó helyen lakunk, de tényleg. Kb. olyan, mint az erdő közepén a tisztás, gesztenyesor vezet felfelé, hatalmas kert, óriási udvar, természetesen közel két és fél évszázados templom, százhetven éves ház. Nem, nem az enyém, nem nyertük, nem vettük, egyszerűen egy kicsinyke somogyi gyülekezet parókiája, csodás adottságokkal. S bár a gesztenyefák száz éve mutatják az utat, a parókiát mi szabadítottuk ki a természet egyre veszedelmesebb öleléséből, a kertet a gazból, a kaputól a parókiáig és templomig vezető út kialakítására mi pályáztuk a pénzt – pont úgy, mint nagyjából minden lelkész, aki beteszi a lábát a gyülekezetbe, s emberhez méltó körülmények között kívánja élni az életét.

Szóval ide kerültünk, s már az első napokban meggyűlt a bajunk a körülményekkel. A helyi boltban akkor még nem lehetett „csak úgy” kenyeret vagy egyéb pékárut venni, arra előző nap fel kellett iratkozni, s az akkor még kedvencnek számító kaukázusi kefír is csak azért került a rendelési listára, mert letettem a nagyesküt, hogy minden nap elviszem a kért mennyiséget (kettő darab). 

Első hónapokban az éjszakai csenddel és a sötétséggel küszködtem (nem tudtam aludni a szanatóriumi körülmények között), majd a templomtorony lakója, a gyöngybagoly rémített halálra. Éppen valami vérfagyasztó thrillert néztünk aznap éjjel, amikor a nyitott ablakon hallottuk a szokatlan hangokat. Mint amikor az őrült gyilkos vérben forgó szemekkel, gonosz vágyaktól fűtve épp lecsapni készül gyanútlan áldozatára, éppen úgy zihált (?) drága baglyunk az éjszakában. Bátorságomat nagy nehezen összeszedve, sodrófával és zseblámpával felszerelkezve, mindenre elszántan merészkedtem ki a tök sötét udvarra, fejemben átpörgetve a karate és a dzsiudzsicu alapvető fogásait, ha netán közelharcra kerülne sor a texasi láncfűrészessel, amikor is tízpercnyi kutatás és körbejárás után felfedeztem az ártatlan állatot az egyik fa ágain ücsörögve. 

Szerintem a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat és a Nemzeti Adó és Vámhivatal titkos tisztje a helyi szlengben csak térfigyelő rendszerként megnevezett két idősebb néni, akik a hurrikánt leszámítva minden időjárási körülmény között a kispadon, a ház előtt ülve figyelik (s gondolom, listázzák) az utcában zajló eseményeket. Így tökéletesen tisztában vannak vele, hánykor és hányszor hagyom el az objektumot, mikor jött aznap a futár vagy éppen a szomszéd kolléga, s bizonyára az sincs rejtve előttük, hogy hajnali futásaimat milyen pulzustartományban és tempóváltásokkal teljesítem. 

Attól még, hogy valaki falun lakik, nem kell lemondania a kultúráról, ez bizonyára valamilyen gonoszkodó, lenéző alapvetés. S bár jómagam a versek szerelmese vagyok, néha szívesen megfeledkeznék udvari költőnkről, azaz Árpiról, akinek kedvenc elfoglaltsága a versmondás, az utca közepén, általában éjszakánként. Szegény falu bolondja Árpi (köz)munka után, ide-oda betérve s alaposan elázva érkezik, s adja elő tudományát. Elsőre, sőt másodszorra is vicces, amikor a Nemzeti dal első versszakát üvölti, vagy éppen dülöngélve, a nagy költő összes fájdalmát átérezve harsogja az éjszakába, hogy „nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám”. Az persze már mégsem annyira okés, amikor húsvét másodnapján este, a kerítéssel nagy nehezen megküzdve, a gyerekeket halálra rémítve érkezik locsolkodni s vallást gyakorolni, hiszen bármennyire is lelkipásztor s türelmes ember lennék, mégsem tolerálom végtelenségig a mentális zavar, a gyógyszer és az alkohol kombinációját.

Nincsenek parkolási gondok, szmog vagy zsúfoltság, van viszont jó levegő, csend, szabadság, s persze nyest, gyöngybagoly, zűrös szomszéd és egyéb furcsaságok. S mint minden mást, ezt is csak hálával és derűvel szabad megközelíteni, nem elfelejtve, hogy máshol is legalább ennyire furcsa és érdekes az élet.