„Minden sziklafal mögött van egy hátsó, könnyebb út, amelyen ugyanúgy fel lehet jutni a szikla tetejére” (Timi)
Megjött az első Reposzt-vendég, és filmajánlót hozott ajándékba a születésnapját ünneplő blognak – érdemes rászánni egy és negyed órát az alkotásra adventi készülődésben, akár már ma este, miután a gyerekek lefeküdtek. A Felépülünk ugyanis nem családos mozi, hanem öt ember szép, drámai vallomása arról, hogyan rehabilitálódnak drog- és alkoholfüggőségükből. A film közösségi finanszírozásból, számos drogprevencióval és -terápiával foglalkozó egyesület és szakember segítségével született, december 6. óta látható teljes terjedelmében a világhálón. Nem evangélizációs alkotásnak született, de abszolút nézhető így is – a vallomás már csak ilyen műfaj.
Mitől több a mi szempontunkból a Felépülünk, mint a hálás, de sokszor giccsé silányuló adventi témák egyike? Mert igen, vannak az adventi kommunikációnak már kicsit unalmas, vagy másképp: „kesernyésen örökké aktuális”, sóhajtva-méltatlankodva újra és újra felhozott témái. Némi fásultsággal lehetne a Felépülünk című filmre is mondani: igen, a keresztyén bizonyságtétel leghálásabb megszólaltatói a szenvedélybetegek, akiken mindenki láthatja, mit jelent, hogy Jézus Krisztusban Szabadítót küldött az Isten, hogyan van az, hogy van ó- és újemberünk, sőt, szintén közhelyszámba menő gondolat, hogy a megtért drogos vagy alkoholista tulajdonképpen csak a választott szerét cserélte ki, ugyanúgy függ, csak most már az Istentől. Beszélgettem egyszer valakivel, aki kikérte magának, hogy mindig a hitre jutott drogosokkal kell példálózni, őket kell csodálni – mert mennyivel nehezebb a „hivatali úton”, hívő családba születve, keresztyén közösségben felnőve eljutni addig, hogy Jézus Krisztus Úr, Megváltó és Király.
Példálózásról azonban szó sincs ebben a filmben. Egyszerűen csak valamiért jó ezt az öt embert végighallgatni, figyelni rájuk. (Végighallgatni embereket alapvetően nagyon jó dolog – az ember a kapcsolatban képes csak létezni, gyógyulni, növekedni, önmagává válni.) Azért jó embereket meghallgatni – jelesül most ezt az ötöt –, mert gyönyörű és felemelő képesnek valakire ráhangolódni, valakit megérteni, valaki mellett ott lenni, nem szólni, csak kísérni őt, gyönyörködni abban, ahogy megnyílik. Osztozni nagy találkozásban, nagy megértésben, ismerős élethelyzetre figyelni fel, vagy csak csendben gondolkodni tovább azon, miért háborít fel, ha azt hallom: valaki nem akar megoldást, csak enyhülést.
Mert igen, van, és nem csak a film megszólalói között, aki nem akar változást, csak enyhülést. Valami röpke lelki elemelkedést, instant igevers-vigaszt, húsz kiló helyett elég ötöt fogyni, már az is valami. Ez az öt ember arról bizonyság, hogy Isten nem éri be az „az is valamivel”. Változást akar, és életet. A mi életünket. Azaz, hogy mi magunk éljünk. Örökké.
Nem lett volna erre elég egy röpke, elrettentő, drogprevenciós vagy evangélizációs szpot, ami csak úgy odadurrantja a megoldást? Tényleg kell ehhez öt ember, hetvennyolc perc, ennyi hallgatás, ennyi figyelem? Meg vagyok győződve arról, hogy jó végighallgatni a Felépülünk megszólalóit. Nem azért, mert informatív, amit mondanak, hanem azért, mert megosztják velünk, ami nekik fontos, ami érték. Azt, hogyan jutottak el minden ember életének egyetlen tétkérdéséig. A mélypontig, ahová sokszor nem merünk menni, még Jézus kezét szorongatva, nevét emlegetve sem. A kérdésig, minek is tartom magam. (Milyen szépen kétértelmű ez.) A találkozásig azzal, aki vagyok – akivel csak Isten színe előtt, Őt megismerve kerülök szembe. Aztán ott, abban a találkozásban történik valami: kinek villámcsapás, kinek lassú folyamat, ami nem feltétlenül elbeszélhető. Csak – ahogy a Doki mondja a filmben – elkezd más történni, mint ami szokott. Mert mást csinálok, mint amit szoktam. Kezdem hozzátenni a magam ötven százalékát. De nem spoilerezek többet. Tessék megnézni a filmet, és lehetőség szerint végig hallgatni.
Az advent ez: végig hallgatni. (Zakariásnak legalábbis ez volt, szegénynek, a fia születéséig tartó személyes adventje.) Jó várni arra, amíg valakit mindvégig hallgatunk, hogy megérkezzen hozzánk a másik ember. Hogy kapcsolatba kerüljünk: gyógyító, elfogadó, éltető kapcsolatba. Jó demó ehhez ez a film. Érdemes így ülni le hozzá. Érdemes leülni hozzá. Tényleg gyerekek nélkül – mert ami itt elhangzik, nem mese. Nem is horror. Gyönyörű mélység, amelyet jó csak csendben szemlélni. Figyelni, mi magunk mit érzünk, mihez tudunk kapcsolódni. Aztán megpróbálni ugyanígy figyelni egymásra, felismerni a másik örömét, bánatát, meglepettségét – vagy a háláját azért, mert él, mert élete van. Mindenkit biztosíthatok: aki időt szán rá, annak gyönyörű adventi élmény lesz a Felépülünk hetvenöt perce – öt ember ajándék-bizonyságtétele a Szabadítóról.