"But in Between Two Millstones, he asserts that he perceived a different reaction outside the liberal Northeast. “Gradually another America began unfolding before my eyes, one that was small-town and robust, the heartland, the America I had envisioned as I was writing my speech, and to which my speech was addressed.” This cleavage in Western societies has since become powerfully evident.
Many – perhaps most – of Solzhenitsyn’s critics viewed him as an arch-reactionary, a nineteenth-century mind in the twentieth. But in his turn away from Western universalism to nativism and traditional values, in his revolt against liberal condescension, he appears to have foreseen the twenty-first." 

"Aztán a "Két malomkő között" [című önéletrajzi írásában] rögzíti, hogy másféle fogadtatásban részesült a liberális Észak-Keleten kívül. "Lassacskán egy másik Amerika bontakozott ki a szemem előtt, a kisvárosi, életrevaló, vidéki Amerika, és én ezt az Amerikát láttam magam előtt, amikor a [harvardi] beszédemet írtam, és ehhez az Amerikához intéztem beszédemet." A nyugati társadalmaknak ez a kettészakadása azóta teljesen nyilvánvalóvá lett. Sokan, talán a legtöbben, Szolzsenyicin bírálói közül úgy tekintettek rá, mint ős-reakciósra, vagy mint egy 19. századi szellemre a 20. században. De azzal, hogy a szülőföldhöz és a hagyományos értékekhez fordult a nyugati univerzalizmus ellenében, s azzal, hogy fellázadt a liberális dölyffel szemben, nyilvánvalóan előre látta a 21. századot."

The Times Literary Supplement - the-tls.co.uk

1974 tavaszán, belépve tizennyolcadik életévembe, sorozási felszólítást kaptam (vagyis megkezdődött kötelező katonai szolgálatom előkészítése). A debreceni kollégiumban (ki tudja, milyen hagyomány okán) a sorozásra egy teljes heti felmentést szoktak adni az iskolai kötelezettségek alól. Így aztán hazamehettem Sárbogárdra, ahol a kultúrházban el is végezték a szükséges vizsgálatokat, megállapították az alkalmasságomat, megkaptam a védőoltásokat, aztán lézenghettem otthon. Ugyanez időben egy osztálytársam, azóta is solymári lakos, a maga katonai kiegészítő parancsnokságán jelent meg, majd barátaival mulatozván írt nekem pár sort egy postai levelezőlapon, nem Sárbogárdra, hanem Debrecenbe. Ezen többek között ez állt: "...mit szólsz, most mondta be a Szabad Európa, hogy a ruszkik kirúgták Szolzsenyicint a Szovjetunióból!!?" Mire visszaérkeztem Debrecenbe, már állt a bál. "Véletlenül" ugyanis nem én kaptam meg a levelezőlapot, hanem latintanárunk, Szabó István (a Nagyszajúz, aki egyébként évekig hadifogoly volt a Szovjetunióban), mégpedig azzal a kérdéssel, hogy ugyan ki a csuda komázik vele ilyen súlyos felforgató ügyben? Valahogy megúsztuk a kicsapatást.

1982 koratelén, chicagói ösztöndíjam idején, az egyetem pazar könyvtárában egyik diáktársammal Brezsnyev haláláról beszélgettünk. Ő a felszabadítás teológiáért rajongott, és nagyon nem értette, hogy miért nem borulok gyászba a birodalom nagy vezérének halálhírére. Ide-oda kanyargott a kellemetlen beszélgetés, amiből azzal találtam kivágni magamat, hogy odaböktem: ugyan miért szomorkodnék, hiszen Brezsnyev országából űzték el Szolzsenyicint. De hiszen az őrült! - jött nyomban a felelet. Majd elviharzott és kis idő múlva egy fénymásolatban a kezembe nyomta Szolzsenyicin híres-hírhedt harvardi beszédét, amit 1978-ban mondott el. Olvasd csak, milyen hálátlan, paranoiás, nem normális! Elolvastam. Szó se róla, kemény beszéd. Igazmondó.

Most, hogy sorra jelennek meg a hosszabb-rövidebb megemlékezések Szolzsenyicin születésének századik évfordulóján, ezek a diákkori emlékek sajátos megvilágítást adnak az értékelésnek és a méltatásnak. Nem azért, mert dicsekedhetnék, hogy én Szolzsenyicin miatt keveredtem hányattatásokba, vagy fordítva:éppen Szolzsenyicin hányattatásaira utalva lelepleztem volna le a szovjet diktatúrát, hanem azért, ahogyan Stephen Kotkin jelzi szépen a Times Literary Supplementbe írt cikkében: Szolzsenyicin ítéletei voltaképpen három évszázadot fognak át. Sokan 19. századi szellemnek tartották a 20. században, holott valószínűleg a 21. századról jövendölt. Egy kozákcsaládban született, világháborús frontszolgálatot megjárt, kilenc év kényszemunkára ítélt, világhír magasára repített, Nobel díjjal kitüntetett, hazájából száműzött, aztán a diktatúra után hazatérő és országáért aggodalmaskodó író önmagában nem is volna páratlan jelenség a 20. század zűrzavaros, rettenetes világában. Sőt! Csakhogy, ahogy Alaister McIntyre megjegyzi "Az erény nyomában" című könyvében, mára már nem tények alapján hozzuk értékítéleteinket, mert az a kérdés, hogy mi tekinthető ténynek, régóta olyan "szakértők" kezébe került, akik semmiféle megalapozott érvet nem tudnak a maguk "szakértelme" mellett felhozni.  Értenek hozzá, és kész. Például ahhoz is értenek, toldom hozzá Szolzsenyicin kritikájára utalva, hogy akik az ő világukon kívül esnek, azokat most éppen gonosz kormányzatok gátolják, vagy súlyos átmeneti krízisek akadályozzák, hogy a nyugati liberális (pluralista) demokráciát és a nyugati életmódot érvényesítsék, s ha ezek az okok nem forognának fenn, akkor a saját barbárságuk és oktalanságuk teszi őket alkalmatlannná erre. Az a morális zűrzavar, értékvesztés, amelyet oly jól leplez a liberális dölyf, roppant nehéz helyzetbe hozza az olyan igazmondókat, mint Szolzsenyicin is volt. Hálásnak kellett volna lennie, mondogatták, hogy a Nyugat befogadta, oltalmat adott neki, díjakkal, közszerepléssel, sikerrel halmozta el. Csakhogy ő hálátlan volt. Vagy bolond? A Gulág rettenetéből szabadult paranoiás? Vagy látens mensevik, akinek a rokonai a bolsevik forradalom ellenségei voltak az orosz polgáháború alatt? Vagy ódivatú útkereső, aki a keresztyénség lejárt lemezét akarta újraindítani a felvilágosult nyugaton? Vagy barbár, aki csak mímelte a 19. századi nagy orosz prózát? Veszett kutya, aki beleharapott az új gazda kezébe is?  Vagy csak látnok, aki fájlalta, hogy a diktatúra valóságát nem vette komolyan a szabadságára oly büszke nyugat,  és ennek a megrökönyödésének roppant hevülettel hangot is adott?  Akik olvasnak (még)  Szolzsenyicint, tudják a választ.  A Vintage Classics kiadó most újra megjelentette "A Gulág szigetvilág" egy kötetbe szerkesztett változatát. Ehhez előszót a mi időnk egyik nagy lázadója, Jordan Peterson írt, aki többek között Szolzsenyicintől tanulta meg felismerni az emberi természet romlottságát, de egyúttal gyakorolni is a modern kor egyik ritka erényét, amit a maga maximáiban így ad vissza: mindig mondj igazat, de legalábbis ne hazudj. (Az előszó egy része Peterson saját felolvasásban megtekinthető.) 

Nem tudjuk megmondani, hogy (sorsdöntő értelemben) kell-e hazát választanunk, vagy csak kapjuk és elfogadjuk, hogy ahol születtünk és felnövekedtünk, az a mi világunk. Szolzsenyicin előbb a hazájában, aztán száműzetése helyén lett kellemetlen idegen, akit nagyobb érdem volt támadni, mint védelmezni.  Nem tudom megjósolni, hogy a "szabad" világ és a "felszabadult"  világ valaha egymásra talál-e? Azt sem tudom megmondani, hogy a libertas (szabadság) szó valaha visszanyeri-e tiszta színét, és eltalálunk-e krisztusi gyökereihez? A "szakértők" szerint a volt szovjet gyarmatbirodalom országaiban most éppen, alkalmilag, intézkedésig, átmenetileg üzemzavar van, vagy ha nem, akkor nyilván jóra és szépre alkalmatlan barbárok vagyunk. (De, persze, így is szeretnek minket.) Szóval, nem tudom, hogy van-e harmadik út a kollektivista őrületek és az individualista önfelszámolás között? Azaz hát, persze, tudom. Szolzsenyicin is megtalálta. Mert az az út nem e kettő között, vagy előttük vagy mögöttünk van, hanem fölöttük. És fölfelé is vezet. Megváltás.

Hozzászólások