Sándor Krisztina felrótta, hogy Temesvár szerepét az utóbbi 25 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. Rámutatott: a tankönyvekben, vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esett arról, hogy egy temesvári magyar lelkész - Tőkés László jelenlegi EP-képviselő, az EMNT elnöke - parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a romániai rendszerváltozást elindította.
Valahogy megmozdult a nemzet emlékezete a negyedszázaddal ezelőtti történésről, amelynek magam is részese lehettem. S bár sokan nem gondolták történelmi pillanatnak, mégis valami felszabadító érzést éltek át az emberek ott és akkor, az 1989-es események kapcsán Romániában. És talán Magyarországon is. Egy világ nyílt meg az emberek előtt, azok előtt, akik korábban azt sem tudták, hogy élnek magyarok Magyarország határain kívül is. Egyszerre ismert lett egy református lelkész neve: Tőkés Lászlóé, aki nem félt a nyilvánosság elé állni egy totális diktatúra leleplezésére, egy olyan helyzetben, amelyik a világ egyik legkiterjedtebb és legjobban szervezett titkosszolgálatát működtette.
Ha ma egymás mellé rakjuk a mozaikkockákat sok ismert és ismeretlen történettel, óhatatlanul ki kell mondanunk, ami történt, Isten nélkül nem és nem így történhetett volna meg. A történelmet át lehet írni, az igazságot soha. S az igazság, hogy a 2. világháború utáni egyik legvéresebb diktatúra megdöntése egy kisebbségben lévő magyar nemezetközösségből, egy református gyülekezetből indult. Akkor az a föld a hit ellenállásán fordult ki sarkaiból. Ezt a történelmet azért kell megidézni, mert kortárs bizonyosság arról, hogy Isten a történelem ura.
Ahhoz, hogy a szabadságot értékeljük, meg kell idézni annak hiányát. Jómagam is negyed századig éltem benne. Bele szocializálódtunk. Megtanítottak (volna), hogy mit szabad és mit nem kimondani. Voltak, akik tartották magukat a játékszabályokhoz, voltak, akik nem. Sokakat egzisztenciális félelem mozgatott, másokat ígérvények vagy jutalmak.
Az a világ, amelyben mi éltünk, az elővigyázatosság világa volt viszonylagos védettséggel. Legalábbis így gondoltuk akkor. A félelem az 1980-as évek második felére ért el minket, református teológusokat, akik akkor a kolozsvári teológián tanultunk. Történt ugyanis, hogy egyik diáktársunknak – nevét őrizze az emlékezet, kalotaszegi fiú volt: Kis Lukács István – nyoma veszett egy hétvégi eltávozás után. Hivatalos engedéllyel távozott (akkor még ilyent is kellett kérni a rektortól hazautazáskor!), barátnőjét indult meglátogatni valahol Háromszéken, hogy aztán nyoma vesszen. Szülei érdeklődtek először a több hete haza nem látogató fiuk után. A teológia tanácstalan volt. Hírzárlat és sustorgás váltotta egymást. Feltételezések a külföldre szökéstől az elbujdosásig. S ahogy múltak a napok és nőtt a bizonytalanság, úgy a félelem is. Néhány hét múlva mindenki tartotta magát a szabályhoz: lehetőleg egyedül ne utazzon senki haza, sötétedés után a városba sem tanácsos egyedül kimenni. Agyő Ursus és Hubertus páragőzös asztalai. Pedig ez utóbbiban szinte bérelt helye volt a teológusoknak. Kivált legációk után. Talán három hónap is eltelt, amikor az egyre kétségbeesettebb szülőknek Kalotaszegre szállítottak egy ólommal lezárt koporsót, amelyet tilos volt kinyitni. Abban volt egy Óromániában megtalált, a hírek szerint azonosításra alkalmatlan részekből álló emberi test, amit korábban a szülők láthattak. Nekünk, barátainak és teológustársainak tilos volt elmenni a temetésre. Nem is tudom, kik vehettek részt azon a falusfeleket kivéve? Ettől kezdve féltünk. Megcsapott a kiszolgáltatottság érzése. Sosem tudod, hogy ki, kik, mikor vesz, vesznek le, lök, löknek ki a robogó vonatból. Nem tudod, ha este kimész a moziba, vissza térsz-e a szobádba? Ha hazakíséred azt a lányt, akivel megismerkedtél, nem kísérnek-e téged is? A félelem árnyat vetett a falakra és a tudatra. Tanultuk a hébert és a görögöt: áhab, áhabáh, áhabtá, az aorisztosz imperatívusz és infinitivusz különbségeit, s latinból, hogy dulce et decorum est pro patria mori… és féltünk. Pallérozta Gaal György tanár úr a gyatra középiskolai oktatás folyománya magyar nyelvemlékei- és nyelvtörténeteinek hiányosságait délutánonként, de a nyelvfejlődés szépségei nem tudtak annyira lekötni, hogy ne jutott volna eszünkbe a félelem. Félni tanultunk. Vagy együtt élni a félelemmel. Ebbe robbant bele 1989 karácsonya. Pontosabban már december 17-e. Akkor már híre volt Temesvárnak minden hírzárlat ellenére. December elején kiválasztottuk a legációs helyeket, a szemináriumi dolgozatokat még sikerült leadni és kollokviumokat letudni. A rektor néhány nappal korábban küldött mindenkit haza azzal a megbízással, hogy ha valaki nem tud legációba menni, saját biztonságát ne kockáztassa, igyekeznek az esetleges fegyelmiktől eltekinteni. Áldást kívánt, s a diákságot útnak eresztette Erdély minden irányába. Csoportosan vonatozunk Marosvásárhelyig a földiekkel, onnan másnap hazáig. Közben zajlottak az események, december 21- és 22-én a már ismert romániai történések. Az ország a forradalom lázában égett. Ezekben a napokban legtöbb megyeszékhelyen lőttek, emberek haltak meg, sírokat ástak, kereszteket, kopjafákat állítottak a városok főterein. Fegyverek árnyékában született a nehéz szabadság.
December 24-én dönteni kellett, megyek-e legációba vagy nem? Mezőbándot választottam, amikor még nem is gondoltunk a forradalomra. Hó volt és hideg. Közlekedés alig. Az utazás teljesen bizonytalan. Közben megfutottuk a szülőfaluban a magunk szabadságköreit, az utolsó leventeparancsnok által évtizedeken át őrzött magyar zászló is előkerült a ládafiából és kikerült a kultúrotthon homlokzatára.
Karácsony szombatján dönteni kellett tehát: lesz-e legációs szolgálat vagy nem? Istenen kívül csak a legközelebbiekre számíthatott akkoriban az ember. És akkor édesapám azt mondta: fiam, ez olyan szolgálat, amit el kell végezni. Én elviszlek. És előállította a ’79-es piros Daciát. Nem tudom, édesanyám mennyi izgalom között pakolhatta a fekete ruhát a bőröndbe, de elindultunk a fehér úton. Biztonság okáért édesanyám is jött velünk. Így mentünk neki a kora délutánnak és a Marosvásárhely felé vezető útnak. Először a balavásári kereszteződésnél intettek le rendőrök. Csodálkozva néztek ránk, majd tovább engedtek. Marosvásárhely határában fegyveres katonák szállítottak ki és kérdeztek az úticél felől. A város másik kijáratánál, a Maros túloldalán ugyanez. Emlékszem a hóval befútt és irgalmatlan minőségű téli utakra. A Dacia szaporázta már a mezőségi dombokat, amikor egyik kanyarban elindult az árok felé. Szerencsére megfogott a hó. Mi meg édesapámmal kiemeltük az elejét, vissza az útra, és mentünk tovább. Még bőven világos volt, amikor elértük Mezőbándot, s ott valaki útba igazított a református templom felé.
Nagy szemet meresztett Kerezsi János tiszteletes a maga kettőszázöt centijével (azért választották meg a bándiak, elmondása szerint, mert: tiszteletes úr, ekkora nagy marha embert, mint maga, mi többet nem találunk!), amikor meglátott fekete ruhában begyalogolni a parókia udvarára. De öröme is legalább akkora volt, hogy lesz legátusa ezen a karácsonyon is. Vendégszeretete marasztalta szüleimet is, de ők indultak vissza. Nem féltek, legalábbis nem mutatták. Várta az otthon és az otthoni templom még azon este, karácsony Szentestéjén. Maradtam hát a három napra és a szolgálatra, ami előttem állott. A módos parókia cserépkályhái ugyancsak küszködtek a négyméteres szobamagassággal és a decemberi hideggel. Ünnep első napján tömve volt a templom. Legalább nyolcszázan voltak. Méltóság és remény az arcokon. S valahogy ott és akkor tényleg a Szabadító született. Szabadságot hozott és reményt. A régi világból csak a gonoszt űzte el a hit, a hagyomány még erősen tartotta magát.
Istentisztelet után a presbiterek karácsonyt köszöntöttek, Kerezsi tiszteletes pedig bort öntött mindenkinek. Így volt ez szokás, merthogy a János nap is közel volt. Már a kurátor is elment, s mi még mindig ültünk a teremnek is beillő hivatalban, amikor megszólalt az ajtó előtt egy hegedű. Azt hittem, rosszul hallok, de nem, mert belehúzott ekkor a kontrás és belevágott harmonikaszó is. Valami karácsonyi ének volt olyan mezőségi keserves módra.
- Na, ezt vártam, - mondta megelégedéssel a tiszteletes, aki ajtót nyitott, s behívta a mezőségi cigánybandát a nóta végén. Kékülő újakkal kívánt áldást ebben a karácsonyban is a prímás, mire a tiszteletes kihúzta a fonott korsót az asztal alól, s bort öntött a poharakba, két körrel is. A cigányok közben toporogva dörzsölték a tenyerüket.
- Na, adjon Isten békés ünnepet, erőt, egészséget!
És újra ittak.
- Aztán tiszteletes úr, mélyiket még játszuk?
- Tudjátok, az enyimet!
Megköszörülte egy kicsit torkát a prímás, mintha attól jobban szólna a hegedű, és belehúzott:
„Hargitai fecskemadár…
Mintha összeegyeztek volna ők, ketten, beledördült a tiszteletes öblös baritonja:
„...hosszú útra készül,
Nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül,
Én is, én is, úgy elmennék messze tájra,
Ha a szívem a Hargitáért, oly nagyon ne fájna.
Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes…”
A hollandiai tanulmányúton is megforduló lelkész mindenét beleénekelte ebbe a különös szimbiózisba, amely egyszerre volt hagyomány, remény, múlt és jövő.
És akkor felállt, zakója belső zsebéből kivette az akkor létező legnagyobb bankót, a százast, és belehúzta a prímás vonójába.
-Húzzátok, a szabadságért!
Sokáig voltunk ott. Gyűlt a nóta. Megállt az idő.
Mikor a cigányok búcsúzni kezdtek, Kerezsi tiszteletes még utánuk szólt:
-Aztán János napkor is, ugye?
-Igen, igen, tiszteletes úr – s szaporázni kezdték lépteiket a kapu felé.
Nem tudom, azóta is szokásban van-e még Mezőbándon, hogy a cigánybanda húz karácsonyi köszöntőt a parókián? Van-e még banda, s ember, aki ismeri és szereti a magyar nótát? Azt sem, hogy mi lett az egykori álmokból, amik szépnek látszottak onnan, a mezőségi hófúvásban 1989 karácsonyán, ahol puskacsövek között is hirdettetett: Krisztus megszületett.
Vágyott szabadságunk negyedszázada után valahogy mégis visszajár az a régi karácsony, ahol egy közösség helyén kezelte az értékeit és az ünnep örömében osztozni tudtak egymással.
Hozzászólások