Más mondja meg a vasárnapod

Aki egy kormányintézkedés ellen szót emel, „nem érti a szentet.” Ez a cikk a politikai bálványimádás újabb figyelemre méltó opusa. (Mert, ugyebár, attól szentelődik majd meg a hetedik nap, ha bezárjuk a boltokat. Mitől mástól? Ez bizonyára mélyen biblikus. Ja a trafikokat nyitva köll hagyni, mert az a haverok kezében van. Ők biztosan szentek... :))))

Talányos számomra, hogy írásomba miként lehet kormányproganandát bele látni. De nem lehetetlen, mint a fenti példa is mutatja. Egyetlen lehetséges érintkezési pont, a vasárnapi nyitvatartás korlátozása a kormányzati szándék szerint. De én nem erről beszéltem. Épp arról, hogy: "Aki áldozat árán is vállalja a megszentelődést, annak a vasárnapi nyitva tartás közömbös dolog." Ismétlem, a kormányzat  vasárnapi boltbezárásai közömbösek. Eddig sem vásároltam vasárnap, ezután sem fogok. Hacsak az élet mentéséért (vö. Jézus szombatról való tanítása) nem lesz szükség rá. Merthogy - helyesbítenem kell magam - egyszer vásároltam, nevesítem: a Tescoban. Történt pedig emez annak okán anno, decimus éve, hogy erősen hívő baptista gyülekezeti vezető a városba tervezett egynapos program után a templomunk előtt hagyta félszáznál is több dél-koreai diák meghívottját, akik étlen "evangelizálták" át az egész napot negyven fokos hőségben valahol a város utcáin és terein. A csomagoláskor, a nyári szürkületben látván az itt-ott kötözött lábú diákokat, megkérdeztem a tolmácsot, hogy ezek a fiúk-lányok ettek-e ma valamit? Mire kiderült, hogy nem. Akkor, vasárnap délután, kinyitottam a templom alagsori nagytermét, behívtam a közel hatvan fős csapatot, s míg bekászálódtak, elmentem és vásároltam saját költségen szendvicsnek valót, aminek háláját ma sem felejtem. De ezzel együtt sem értek egyet a vasárnapi nyitvatartással. Tehát nem a bezárás politikai szabályozása mellett vagyok, hanem a vasárnapi nyitvatartást ellenzem. Kormámnyzati döntéstől függetlenül. A tízparancsolat rendelkezései miatt. És az ebből fakadó életlehetőség miatt. De ez nem külső kényszer - erről szól a cikk - hanem belső igény. Különben az egyik korlátozást a másik váltja fel, vagy egyik szabály kijátszhatóságának lehetőségét a másik. Az pedig, hogy egy-egy politikai döntés (színtől és szimpátiától függetlenül) egybeesik az igei igazsággal, nem kell elriasszon annak kimondásától. Mert régen baj, ha a kormánypárthoz, vagy az ellenzékhez való szimpátia szabja meg a Szentírás igazságához való viszonyulásunkat.

Kedves Bálint!
Ne vegye zokon Balavány bejegyzését, hű marad magához, megdolgozik a fizetéséért. Egyébiránt az Ön cikkét rendkívül korrektnek és valósnak tartom, de ezt a Balavány Úr méltatlan támadása nélkül nem írtam volna le.
Üdv. AP.

„Mert régen baj, ha a kormánypárthoz, vagy az ellenzékhez való szimpátia szabja meg a Szentírás igazságához való viszonyulásunkat.” Így van. (kedves Péter Aranyoss, igazán érdekes, miként lett Önnél egy ellenvéleményből „méltatlan támadás”, és esetleg felhívnám a tisztelt moderátorok figyelmét, hogy az Ön személyeskedő modora mintha nem volna méltó a laphoz. „megdolgozom a fizetésért” na ja, biztos az Ármány Seregei fizetnek, hogy ide leírjam a véleményem. :))) No de erről ennyit. De kedves Jakab Bálint, milyen érdekes egybeesések vannak! Ön „kormányzati döntéstől függetlenül” fejezi ki, hogy ellenzi a vasárnapi nyitva tartását a boltoknak, éppen a boltoknak, és valahogy éppen akkor, amikor a kormány a boltokat bezáratja. Nem, véletlenül sem kormánypropaganda, és nem is érti, hogyan lehet azt belelátni... „politikai döntés (színtől és szimpátiától függetlenül) egybeesik az igei igazsággal...” csakugyan? melyik igei igazsággal esik egybe? Hol van az megírva, hogy zárjanak be vasárnap a 200 nm feletti boltok, de a (haveri) trafikok, valamint a kocsmák, a stadionok, a benzinkutak, a reptéri boltok, a vasúti és autóbusz-pályaudvarokon lévő üzletek nyitva tartassanak, valamint a piacok, vásárok is, továbbá a kereskedelmi jellegű turisztikai és a kereskedelmet kiszolgáló szolgáltatók, a szálláshelyek, a világörökségi területen található üzletek, valamint a fürdők? Miért kell az Igével ( a kiforgatott és megalázott Igével) legitimálni bármilyen színű politikai hatalmat? Amúgy pedig: eredetileg nem azt mondtam, hogy ez kormánypropaganda. Hanem, hogy politikai bálványimádás. És ezt fent is tartom.

Kedves Balavány György! Kdves Aranyoss Péter! Kicsit sajnálom az itteni vagdalkozást. Ennél többet ér - megfontolni legalábbis - Jakab Bálint írása. A "politikai bálványimádás" tetszik -, erős kifejezés. Egyrészt jó arra, hogy démonizálja a politikát (mert nem definiálja, mire való a politika, hacsak nem arra, hogy démonizáljuk), másrészt jó arra, hogy elhessegesse a keresztyéneket a politika felől. A bálványoktól iszonyodni illik. Ez az igazi profetizmus - anti-profetikusan. Nyilván Pál is bálványimádott, amikor imádkozni kért a feljebbvalókért, mitöbb még engedelmességet is követelt, a prófétákról nem is szólva, ahogy próbálkoztak ott tanácsolni mindenféle politikusokat a régi udvarokban (Dávidra, meg Salamonra, meg Akházra, meg Jéhura, efféle urakra gondolok). De félre az ironiával - elismerem, nem túl jó az idő (a kor) annak megvitatására, hogy ma egy keresztyén hogyan szentelheti meg az Úr napját (a szentségből a mai ember ugyanis haszonelvűséget csinált, némi keresztyéni közreműködéssel), az Úr-ból privát-ügyet, a napból meg 24 órát. Kétségtelen, hogy akik valamiféle keresztyén restituciót várnak (vagy rettegnek) ettől az intézkedéstől, így is, úgy is csalódni fognak. Maradjunk annyiban, hogy egy efféle közösen szabad napnak, általában véve, s mentesítve a melóst a főnöki önkény és profit-hajsza alól, még holmi közemberi értelemben is lehetne haszna. Ez történetesen mifelénk még mindig a leginkább a vasárnap lehetne (kicsit arrébb a nagy szabadságféltő országokban ez így is van, nagyjából). Amúgy érdemes lenne a megszentelésről komoly vitát nyitni - csak úgy keresztyéni haszonra. Politika meg úgyis kerül, e földön legalábbis szélül-belül. Üdv

Bocsánattal, de az egyértelműségért újra ide idézem: "Aki áldozat árán is vállalja a megszentelődést, annak a vasárnapi nyitva tartás közömbös dolog." Érteni vélem kedves Balavány György, hogy a vasárnap érintettségét a kormánypolitika négyzetméterre leosztott baráti mutyizási szintjére is le lehet rántani, de ez engem nem érdekel. Én a megszentel(őd)ésről, a sabbat (=nyugalom napja) elválasztódásáról próbáltam valamit elmondani. A miért most és így felvetésre egyszerű a válasz: én korábban is beszéltem ugyanerről, ugyanígy (vö. www.szombathelyref.hu - predikációk), de akkor ez nem érte el a politikum ingerküszöbét. Így a publicisztika felülelét sem. Az a szépsége a mi világunknak, hogy tematizálni a közbeszédet nem könnyű feladat, ugyanakkor sosem tudja a nyílvános térbe lépő, hogy mikor lépi át ezt a küszöböt, hacsak személyében nem annyira érdekes figura. Magam pedig nem tartom annak.

Hogy a megszentelés-megszentelődés Isten földi népének egyik kulcsélménye lehetne (kellene legyen), arról érdemes lenne beszélgetni. Igazi teológiai téma, amely hatással lehetne a köz-életére is.

Nem démonizálom a politikát, praktizáló újságíróként ez fura is lenne. Ugyanakkor aggódom, mert a református egyházban a politikai bálványimádás szomorú hagyományát az utóbbi években fölerősödni látom. Talán ezért, hogy szinte reflexszerűen értek félre mindent, ami félreérthető – főleg, ha ilyen könnyen. De be kell vallanom, Jakab Bálint egyéb munkáit nem ismerem elég alaposan (ez az én hiányosságom, igyekszem is pótolni!) ahhoz hogy ilyen sommás ítéletet mondjak. Tehát elnézést kérek. Ami pedig a megszentelődést illeti: olyannyira nem démonizálnám a politikát, hogy (amennyiben a megszentelődés közösségi aspektusáról, vagyis az Egyház megszentelődéséről beszélünk – és mi másról), annak szükségképpen meg kell legyen, szerintem a közéleti, ha úgy tetszik politikai vonatkozása. Az Egyháznak valahogyan mindenképp viszonyulnia kell az aktuális politikai hatalomhoz, és mindenképp viszonyulni kell a társadalomhoz, nagyon „személyes”, és nagyon explicit módon – Krisztus Teste a történelemben létezik és valóságosan, a történelem pedig a mában nem más, mint a politika. Eddig egyetértünk?

Kedves Balavány György! Az utolsó mondatrész kivételével, ige, egyetértek. Az utolsó mondatrésszel azért nem, mert nem értem: "a történelem pedig a mában nem más mint a politika" -??? Ezt jó lenne értenem, mert a rövid tézisszerű lebontást visszafelé olvasva ez jön ki: politika=történelem a mában, politikai bálványimádás = az itt és most történelem bálványozása -, és akkor mi volna az itt és most történelem hatalma és az ahhoz való viszony? Bocsánat a szótekerésért, de szerintem a történelem sokkal több, mint politika -, olykor pedig éppen az ellenkezője annak, ami a politika, máskor meg a politika akar az ellenkezője lenni annak, ami a történelem itt és most (persze, éppen azért szeret élni, illetve visszaélni a "történelmi" jelzővel, s azt magára aggatni, de ettől meg nem az!) Tehát akkor: mi a politika? Üdv

Amennyiben a politika a történelem a mában, úgy az emberek többsége ki van zárva a történelemből. Legfeljebb érzelmi szinten viszonyulhat hozzá és külső megbízóként jelenik meg időről-időre (egy egy választás alkalmával), hogy aztán újra "kivonuljon" onnan. A társadalmi (többségi) lét tehát lét a "történelem peremén". Innen nézve, akár démonikusnak is tünhet. Ha van keresztyén felelősség "bele lépni a történelembe", éppen abból eredeztethető, hogy Isten belépett Krisztusban a világba és odadobta önmagát a történelemnek, sőt a történelem igazságtalanságának. S tette mindezt anélkül, hogy annak lényegét átvette volna, sőt ebbe/abba a politikától olykor meghatározott, máskor pedig teljesen érintetlenül hagyott területeken hirdette meg Isten Országát.

A közkeletű mondásra próbáltam utalni (talán Lincolntól származik): „a ma politikája a holnap történelme”. Persze a politika több is, kevesebb is, és ugyanez mondható a történelemre. De talán lényegesebb, hogy amit történelemként szemlélünk, az egykor „napi politika” volt, és ez igaz fordítva is. Ebben talán nem az a fontos, hogy éppen történelminek neveznek-e piszlicsáré politikai húzásokat, vagy nem. (Néha csakugyan.) Ebben az összefüggésben a történelmiről, vagy akár a politikairól nem mint minőségekről, hanem csak mint tapasztalatokról beszélek. És ami ebben szerintem érdekes, hogy ami ma politika és holnap történelem, az a valóság társadalmi dimenziója, amiben az Egyháznak, mint közösségnek, nagyon dinamikusan része van, mégpedig úgy, hogy ebben a közösségi tapasztalatban Krisztust teszi (tegye) (tegyük) megtapasztalhatóvá. Az Egyház megszentelődését én elsősorban missziói szempontból értelmezném, vagyis azt kívánom, hogy e megszentelődés gyümölcseként a társadalom tapasztalata az egyházzal egyre inkább magáról az élő Krisztusról szerzett tapasztalat legyen, aki nem kivonul a történelemből, ill. a politikából, hanem éppen hogy be, akár azon az áron, hogy a világ ellene folyó koncepciós perének vádlottja ás áldozata. Teljesen egyetértek ebben Bálinttal. A politikai bálványimádás alatt nem annyira a politika, inkább a politikum, egyszerűben a világi hatalom bálványozását érteném: amikor tőlük várjuk, kérjük, követeljük az Egyház szolgálatának legitimációját és megáldását, az Ige igazságának érvényesítését, végső soron az életünk megjobbítását, vagyis mindazt, ami elsőrenden az Istennel való közösségünkből, e közösség megéléséből származik, és hiába is keressük máshol. Néha olyan érzésem van, mintha ahelyett, hogy felmutatnánk a világnak a Krisztusban megnyilvánuló Istent, a világtól követelnénk őt, minden kedves tulajdonságával – szentségével, jóságával, irgalmával – együtt. Nem a világ és a politika hozza el a megszentelődést pl. azáltal, hogy bezár egyes boltokat vasárnap – ez még szemfényvesztésnek is gyönge. És aki ez ellen szót emel, az nem azért teszi, mert a „szent”-nek van híján (persze éppenséggel ettől még híján lehet), hanem mert ez egyszerűen butaság, aminek semmi haszna, legföljebb az isteni törvény torz karikatúrájának alkalmas. Ki fog közelebb kerülni Istenhez azáltal, hogy vasárnap nem vásárolhat eztán? Milyen Krisztus-tapasztalatot nyer az egyháztól a világ azáltal, hogy egy ilyen dolgot éljenzünk?

Kedves Balavány György! Nehéz lesz így szót értenünk, úgy tűnik. Kellene szólnunk a történelem és a politika egyeztetéséről - illetve arról, hogy ez lehetséges-e csak, ahogy javasolod (szerintem nem!). Ehhez a vitához volna is kedvem a legutóbbi bejegyzésed alapján. De már megint a vasárnapi nyitvatartásnál (illetve zárvatartásnál) kellene kilyukadunk, meg annál a sugallatodnál, hogy a magyarországi bálványimádók (nem tudom, kik azok?!) ettől várják a megszentülést. Nem akarok én ebbe belemenni, engedd meg, mert egy efféle megszentülési stratégia feltételezése éppoly értelmetlen, mint azt mondani, hogy a vasárnapi nyitvatartás mellett kardoskodók volnának inkább a megszentülésünk eszközei, mert azzal, hogy az összes boltot nyitva akarják hagyni az a céljuk, hogy megmentsenek bennünket a bálványimádástól, vagy attól az illuziótól, hogy a zárvatartás már meg is oldja a megszentelést. [Tudok ennél csavarosabbat is. Olvastam eleget a pártállam idejéről a fenéknyaló békepapi nyilatkozatokat: a legjobban az tetszett, amelyikben egy papféle azt sürgette, hogy robbantsák fel az összes templomot, mert akkor hamarabb eljön Isten országa, melyben, tudnivaló, nem lesz már szükség templomra. Megtoldom: amúgy idő sem lészen többé, tehát minél előbb szüntetjük meg a napok közti külöbséget, annál közelebb a mennyek országa.] Pace! Pace! Nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy üzleti, köztársadalmi, társadalom-szervezői, és itt-ott morális érvek találkoznak és csapnak itt össze? Ez a vita kezd engem lassan a "húszmillió román" szövegre emlékeztetni anno kettős állampolgársági népszavazás ügyében. De mégis egy idézet, hogy nem szakrális értelme is volna a vasárnapnak (szombatnak). Egy szerény megfontolás Kálvintól a vasárnapi zárvatartáshoz: “Isten…úgy ítélte meg, hogy a szolgáknak és azoknak, akik másfajta uralom alatt vannak, engedni kell egy napot a pihenésre, amikor beszüntethetik a munkát.” (Inst. 2.8.28)
Kedves Balavány György, ha visszatérhetünk a történelem és a politika azonosításának kérdésére, szívesen reflektálok rá. Üdv

A lényeg: Aki áldozat árán is vállalja a megszentelődést, annak a vasárnapi nyitvatartás közömbös dolog!

Kedves István, én is csak annyiban példálózom ezzel a szerintem eszement vasárnaptörvénnyel, amennyiben a beszélgetésünk apropóját adta, hiszen a cikk (egyik) témája. De hát ezen nem kell feltétlenül dűlőre jutnunk, ebben igazad van. Történelem és politika: egy percig sem gondolom, hogy csak úgy értelmezhető a kettő viszonya, ahogy állítottam. Mint jeleztem, mind a két dolog több is, kevesebb is annál , mint amennnyit szemlélünk belőle, és mint a kettő közös halmaza. És nyilván, a történelemnek része a szellemtörténet, művészettörténet, vallástörténet stb. is, csak hát sem a vallás, sem a kultúra sem a mindenkori politikától elszigetelten működik. Reagálnak egymásra, tematizálják egymást. Amikor a történelemben megnyilvánuló Krisztusról beszélünk, én ezt a politikában megnyilvánuló Krisztusra is értem, mert „a ma politikája a holnap történelme”. Jézus működésének a Lukács-prológus a történeti-politikai koordinátáit is megadja, az evangéliumi történetet (ahogy az egész Bibliát) végigkíséri a politika, sőt, politikai a vád egyik érvelése (ha elengeded, nem vagy a császár barátja.) Ha hiszünk a szent titokban, hogy az Ige teste Krisztus, Krisztus teste pedig az egyház, akkor a történelembe belépő Krisztus a politikába belépő Krisztus is. Számomra nem az a kérdés, hogy „politizálhat-e az egyház”. Küldetésének fontos elemét tagadná meg, ha nem tenné. A nagy és izgalmas kérdés számomra úgy hangzik: „hogyan politizáljon az egyház?”

Kedves Balavány György! Köszönöm a viszontválaszt! S azt is, hogy nyomban kitisztázhattuk: a jogos kérdés az, hogy miképpen politizáljon az egyház. Mégsem szeretnék most azonnal e kérdés mentén belépni a vitába, - meghagyva, mégegyszer, hogy ez jogos kérdés. (Hogy döntő kérdés-e, azt nem tudom.)
Köszönöm, először is, hogy elfogadtad a kör tágítására tett javaslatomat. Így a szellem, a kultúra, a művészet, a vallás, stb. szóbajöhet, amikor történelemről beszélünk, egyszóval szóba jöhet az ember, éspedig a konkrét ember, aki alkot is, épít is, politizál is, kereskedik is, törvénykezik is, imádkozik is, - és szeret is és szenved is, álmodik is és gyilkol is, ekét is kovácsol és kardot is, áld is és átkoz is. Hogy mindebben mi a szerepe annak, amit politikának nevezünk -, vagy hogy mindebből hogyan lesz történelem, ezt én nem tudom varázsképletbe foglalni. (Elismerem viszont, hogy az újabbkori politika szívesen kísérletezhet efféle varázsformulákkal.) További nehézség, hogy mindig a jövő írja a múltat. Az hogy mi volt tegnap, azt majd holnap fogja tudtunkra adni a krónikás. Azt hogy ami ma érvényes, holnap is az lesz-e, ugyancsak a holnap dönti el. De ez csak puszta leírása egy mechanikának. Aztán ott a cifra és kényes úr, az emlékezet (pardon, a görögök szerint úriasszony!), akit kisebb-nagyobb időkre munkára tudunk fogni, de többnyire szívesebben szunyókál, s ebbéli állapotában feledés-ként van közöttünk.
De nem folytatom ezt a lapos eszmefuttatást. Csak néhány megjegyzést még - , talán segít továbblendülni. Hogy Lukács evangélista történeti-politikai koordinátákat adott volna meg Jézus születésének külső körülményeit jelezve – ez így modernes megfogalmazás. Azt jelzi, hogy a mai keresztyénség (kb. a 20. század elejétől, legalábbis Nyugaton) elvesztette azt az evidencia-tudatot (éppen azt!), amit itt Lukács (éppen Lukács!) kifejez, ti. hogy az isteni gondviselés (mely eszközli a történelmet - is) és az üdvözítés nagy munkája (Krisztusban!) egybefügg, de nem azonos. Az üdvösséget a történelem hordozza, de nem megvalósítja.
Bár erős kifejezésnek tűnik, s gyakran használjuk is amit itt hozol: „történelembe belépő Krisztus”, amiből adódik a másik: „politikába belépő Krisztus”, - a szó nyomán mégis vissza kell kérdeznem: eszerint Krisztus testetöltése előtt Istennek semmi köze nem volt a történelemmel, tágasabban: az emberrel, a világgal, amelyben az ember él, vagy az ember világával? Dehogynem volt. Érdemes erről a régieket olvasni, mert akkor könnyebben lemondunk ilyen kifejezésekről, mint „történelemben megnyilvánuló Krisztus”, amit átviszünk „politikában megnyilvánuló Krisztusra” – ez így félrevezető, mert úgy akar rácélozni valamire, hogy közben nem látja a céltáblát. „Az Ige teste Krisztus, a Krisztus teste az egyház” – hangzatos párosítás: de félrevezető. Egyrészt János evangéliuma az Ige testté lételét ünnepelve ugyanazt mondja el, amit Lukács a történeti kor megjelölésével, hogy ti. Isten ígéretei teljesedtek be, és Isten ezeket az ígéreteket konkrétan adta konrét időkben. Másrészt, János azt mondja, hogy az Ige (hús)tetté (σὰρξ – latinul caro) lett, míg a Krisztus teste kifejezésben más tartalmú a szó (σῶμα – latinul corpus). Nem mintha a corpus nem jelentene emberi testet – dehogynem, sőt! Csakhát mégsem árt tudni ezt a kis különbséget, nehogy az egyházról úgy kezdjünk gondolkodni, mint amelynek létrejöttéért öltött volna testet az Ige, – egyház már a paradicsomkertben is volt (Ádám és Éva), az Ige pedig nem régi(bb), és nem is új(abb), hanem örök. Ezért számomra „Jézus működése” a legkevésbé sem arra irányult, hogy megváltsa a politikát vagy kiprovokálja a politikában szunnyadó megváltó-potenciált. (Ámbár, elismerem, hogy például az Emmausi tanítványok rezignáltsága, vagy korábban a tanítványok torzsalkodása a majdani „hatalomért”, vagy amikor a kenyércsoda után királyt akarnak belőle csinálni, azt mutatja, hogy „működését” szemlélték eképpen is). Krisztus az ember megváltásáért jött, az emberért, aki élete jó rendjének fenntartásában, közösségei megőrzésében, a bűnt feltartóztató gátak bizotsításában, az igazságosság fenntartásában eszközli magának a politikát. [Ámbár ezt még tisztáztuk ki, hogy mi a politika.]
Körülbelül eddig jutottam -, s akkor várom: hogyan politizáljon az egyház?

Kedves Bogárdi Szabó István!
Hogyan politizáljon az egyház? Ólmosan nehéz érzést hoz ez a kérdés. Azt hiszem, Victor János sok mindent elmondott erről, amikor „politika-feletti politikai feladatunkról” írt, 1930-ban. Ma is élő és aktuális szavak.
Tisztelettel,
Kéri Szabolcs

Kedves Bogárdi Szabó István! Én csupán egy lelkes laikus vagyok, ezért veled, a hivatásos teológussal egy mélyteológiai, etimologizáló vitában csak alulmaradni tudnék (ami persze nem baj, hiszen tanulhatnék belőle.) Én csak amúgy mezítlábas módon hiszem hiszem azt, hogy Krisztus a testté lett Ige, az egyház pedig Krisztus teste – nyilván ez a két „megtestesülés” nem mindenben ugyanaz és nem ugyanolyan, de titokként csodálom és hiszem mind a kettőt, és látom a kettő közti analógiákat. (Talán az is ide tartozik, hogy az Egyház a menyaszony, akivel lesznek „egy testté”, ugyanakkor „már itt a földön egy”, ahogy énekeljük. Hiszem továbbá a Fiú létezését az emberi formát öltése előtt, vagyis, ahogy jelzed, hogy már a paradicsomban ott van az Egyház, ott van tulajdonképpen Krisztus is, csak másként. Amiből az látom következni, hogy Isten az Igében, aki a Krisztus, már a názáreti Jézus megjelenése előtt jelen van a világban, a történelemben. (Bocsánat az esetleges pontatlanságokért, de nehézkesen mozgok a teológiai spekulációk területén.) (És itt a spekuláció nem jelző, főleg nem negatív.) Úgy gondolom, Isten beleszól, bele akar szólni a történelembe és a politikába, és ezt az egyházon keresztül is meg akarja tenni, azon az Egyházon keresztül, aki Krisztus nevében (képviseletében) szól és cselekszik. Hogy ez éppen „modernes”-e , azt nem tudom, de lehet; nem baj az, hisz épp a Történelem Urának műve, hogy mi épp a saját korunk horizontján, a saját élmény- és tapasztalatanyagunk felől látjuk meg az örök dolgokat. (Bizonyos tekintetben Kálvin is lehet „modernes”. :) Nem tudom az egyszerű receptet arra, hogyan politizáljon az egyház. Sőt, az egyszerű receptekre mindig gyanakszom is egy kicsit. Könnyebb azt megmondani, hogyan ne. Úgy nézetem szerint ne, hogy az evangéliumot lefordítja valamelyik politikai ideológia nyelvére – na ez az, ami szerintem rossz értelemben „modernes”: „a nemzeti konzervatív kereszténység”, amely onnantól „természetes szövetségesként” tekint egy-egy magát hasonlóan meghatározó politikai formációra (és viszont, vagyis a politika ezáltal abuzálhatja az egyházat), vagy a kereszténység mint „liberális” ill. „szocialista” firma – bár ez utóbbiak mifelénk ritkábbak ma, azért vannak egyház- és politikatörténeti példák rájuk is, bőven. Az a (tudottan) provokatív állításom, hogy a sokat hangoztatott „keresztény értékrend” nem létezik. Ha létezne, biztosabban választhatnánk támogatandó politikát. „Keresztény értékek” sem léteznek – emberi értékek léteznek. (Pl. család vagy házasság, közösség, hűség, szolidaritás – nem igaz, hogy ezek speciálisan „keresztény” értékek lennének, pedig gyakran annak mondjuk őket.) Ha pozitív módon akarnék beszélni arról, hogya politizáljon az egyház, azt csak absztrakt módon tehetném vagyis: úgy, ahogy az adott helyzetben a Krisztus, mint dinamikus, élő valóság felmutatható. Nem a „mit tenne Jézus” kérdésre gondolok, amivel megint csak valamiféle biztonságos statement-ekre próbálunk támaszkodni. Inkább úgy fogalmaznám meg: „mit tehetnék most a Te nevedben – hogy reagálhatnék konkrétan erre, Uram?”

Kedves Balavány György! Köszönöm válaszod! (Ámbár mi most itt valaki más blogján felelgetünk egymásnak, s nem biztos, hogy ez így jó! De most még a válasz erejéig, legyen így.) Elnézést, hogy a „test” kapcsán mindenféle fejtegetésekbe bocsátkoztam. Engem is lenyűgöz az inkarnáció (testetöltés) és az egyház Krisztus testeként való titka – mitöbb, hát végtére is Krisztus az egyház feje! A megkülönböztetés azonban még nem szétválasztás, hanem óvás az elegyítéstől. Mert ha nagy nyomorúsága az egyháznak, ha olykor túl profánra veszi magát (hajlamos erre, csak hogy „jó fej”-nek tartsák), akkor ugyanolyan hiba az, amit a korinthusiak elhittek magukról, hogy ti. már feltámadtak volna!
De térjünk a lényegre. Azt írod:” Nem tudom az egyszerű receptet arra, hogyan politizáljon az egyház. Sőt, az egyszerű receptekre mindig gyanakszom is egy kicsit. Könnyebb azt megmondani, hogyan ne. Úgy nézetem szerint ne, hogy az evangéliumot lefordítja valamelyik politikai ideológia nyelvére...” Tökéletesen egyetértek, legyen mindig így! Ha valaki, én ezt teljességgel aláírom. Újabban, legalábbis a református egyházban, nem is találok erre irányuló kísérletet (utoljára 20 éve kellett nyilvánosan tiltakoznunk egy püspök nyilatkozata ellen, aki minden további nélkül Isten országa fölé – nem mellé! fölé! – rakta az országot!). Azért ritka madár az efféle szárnyalás, mert az evangélium lefordítása politikai ideológa nyelvére nem annyi, hogy lelkész uram ide-oda csattog prédikációnak nevezett eszemefuttatásában, vagy éppen alkalmazza (a többnyire ószövetségi) történeteket az ilyen-olyan helyzetekre, s mindig tudni véli, kik azok a mai farizeusok...Az általad bírált lefordítás csakis teológiai (ál-teológiai) tevékenység volna. Erre példa az 1960-80-as évekből „a szolgáló egyház teológiája”, s ez a szégyennek olyan mély nyomát hagyta rajtunk, hogy azóta teologizálni sem nagyon mer a református egyház, nemhogy ideologizálni. (Feltehetően ez a túlzott pragmatizmus az egyik oka a szerfeletti gyanúnak.)
Az már más kérdés, hogy a politika képes-e abuzálni az egyházat. Ma erről nehéz átfogó képet nyerni. A helyzet ugyanis korántsem olyan egyszerű, mint tűnik. Az tűnik (de csak tűnik), hogy különböző politikai formációk grasszálnak az egyházzal, pl. a nemzeti-konzervatívok természetes szövetséget emlegetnek (ahogy a kalpagra természetesen illik a bokréta), a liberálisok mumust kiáltoznak láttára (végtére is liberálisnak lenni, annyi mint rettegni), a szocialisták a galileai forradalmárt kérik rajta számon (ha már a magukét efuserálták), a radikalizálók meg vagy a párthus herceg kultuszát követelik rajta (nekik Jézus sosem lehet egyenest az, akinek kijelentette magát), vagy utolsó akadálynak kiáltják ki, még e földi paradicsomhoz vezető úton. (Ahogy tetszik.) De ez csak felszín, locsogás – a Dunánál (is). A valóság az, hogy a vallást (és az egyik szervezett formáját, a keresztyéséget) réges-rég privatizálta a modern ember. Nem pusztította el, csak kiszorította a köztérből, de privát-célra – pl. szövetség-detektornak, pofozógépnek, forradalmár-klisének, ethno-misztikumnak még bőven használja. Afféle alternatív otthon, nem is titkolt második lét-szféra lett (kinek kerti bódéra, kinek cifra palotára sikeredve). Afféle üres doboz, amit félreteszünk: jó lesz az még valamire! Nem sok esélyt látok itt politikai abuzusra – ezt csak a keresztyének hajlamosak elhinni (vagy inkább óhajtani?), hogy megeshet, megessen ez velük. Szerényen erről ennyit. Amúgy, az én templomomban van mindenféle pártállású, s mi itt pártállás tekintetében nem lelkigyakorlatozzuk egymást. Abból aztán lehet egyféle politikai hisztit csinálni, hogy ezt nem tesszük -, de miért kellene mindig mindennek a politikáról szólnia? -, ezért kértem Tőled is, hogy tágítsd egy kicsit a történelmet (s köszönöm, hogy meg is tetted!)
A másik tételed nehezebb – azt írod: Az a (tudottan) provokatív állításom, hogy a sokat hangoztatott „keresztény értékrend” nem létezik. Ha létezne, biztosabban választhatnánk támogatandó politikát. „Keresztény értékek” sem léteznek – emberi értékek léteznek. (Pl. család vagy házasság, közösség, hűség, szolidaritás – nem igaz, hogy ezek speciálisan „keresztény” értékek lennének, pedig gyakran annak mondjuk őket.) Na igen. Tanították ezt nekem is egykor kiváló koponyák, hallgattam őket tátott szájjal, s csettintettem: ez ám a szabadság! Nem kell nekünk mesterségesen felállított értéklétrák fokain tülekedni! Aztán, később, húsz évre rá, kicsit meg is haltam, mikor megtudtam, hogy e jó fej és szabad mestereim, akik eloldották a keresztyénséget az „emberi értékek”-től (és viszont),bizony, magukat is eloldották mindenféle értékektől és csak érdekek érdekelték már őket (pl. besúgók és provokátorok voltak, de mikor már nem kellett annak lenniük, akkor sem terheltek minket a megbocsátás lehetőségével!) Meglehet, ez szubjektív megközelítés -, de csak hadd kérdezzem: igen, persze, miért is lenne sajátosan „keresztyén” érték a család vagy a házasság, közösség, hűség, stb? De vajon ki mondta, hogy ezek sajátos vagy kizárlagos keresztyén értékek volnának? Hát persze! A keresztyének mondják, a balgák! S miért mondják? Már megint önzőznek itt? Vagy már ennyire elabuzálta őket a politika? De biztos, hogy azért mondják, mert kisajátítási igényük van? Nem lehet, hogy azért karéjoznak errefelé, mert már egyébként ezek az értékek sehol sem értékek? Vagy nem lehet, hogy azért – meglehet, balgán -, mert amúgy a vallás is érték volna? S netán még a keresztyén vallás is beférne valahova, valami negyedrendű emberi értéknek? És a vallásnak (hitnek) van volna valami köze családhoz, tisztességhez, becsülethez, közösséghez, stb? Szerintem, senkitől semmit nem vesz el a keresztyénség, ha kultiválja a családot (akár azon a szinten is, hogy az egyházat familia Dei-nek tekinti, vagy a házasságot használja Krisztus és az egyház kapcsolatának leírásához, vagy a közösséget teszi meg az emberi lét elemi mozgató-erejének, stb. vagy ragaszkodik a hűséghez, mint olyan erényhez, amely egyenesen a hitre nyit, mitöbb, Isten fő tulajdonságának hirdeti azt.)
Egyszóval, Kedves Balavány György, a hogyan politizáljon az egyház kérdéséhez most, úgy érzem, nem kerültünk közelebb. Ezeket az általad felsorolt „nem”-eket ismerem, s meglepődnél: gyakorlom is. Az értékek általad javasolt firtatása azonban, azt hiszem, zsákutca. Vagány, meghökkentő, anarchista, szinte modernesen prófétai – de zsákutca, mitöbb erősen ideologikus. Márpedig, hallgatólag talán, megegyeztünk abban, hogy itt most nem fogunk ideologizálni. Üdv, SzI

Talán ez a felület alkalmas arra, hogy ilyen és hasonló, az egyház és egyház(unk) küldetését firtató kérdések megbeszéltessenek. (Kúltúrált módon). S bár a kiinduló pont más volt, eljutott az "eszmecsere" egy nagyon fontos pontig: az egyháznak/egyházról kijelölik, legalábbis szeretnék kijelölni azokat a kereteket, hogy hogyan ne! (És ez most nem személy szerint a vitában részt vevőkre vonatkozik!) Másként fogalmazva, hogy mik az elvárások az egyház irányába. Ez, azt hiszem, a világ hatalmasságának/hatalmainak kívánsága. S nemcsak a politikumé, sőt, néha kifejezetten nem az! Ebben nemcsak a megfelelési kényszer kihívása a legveszélyesebb, hanem az  ahogyan az egyház (tagjaiban) elbizonytalanodik hivatását és küldetését illetően. Ezt szépen le lehet követni tőlünk nyugatabbra. (Csak ne kerüljünk ezzel is a nyugat-ellenesség vádjába). Jézus Krisztus Atyjának, s benne a mi Atyánknak elvesztésével nemcsak identitásunk egy részét veszítjük el, hanem annak alapját.

Kedves Bogárdi Szabó István, kedves Jakab Bálint! Megtisztelő volt a diskurzusra invitálás, és köszönöm a kérdéseket/válaszokat. Értem Részedről is, kedves István, hogy lezárni szeretnéd már – és el is fogadom. Örülök, hogy sok mindenben, mégpedig létfontosságú dolgokban egyetértünk. Ugyanakkor sajnálom a félreértéseket. Remélem, folytathatjuk majd. Áldás, békesség!