Mindkét nemet tekintve a bölcsészeknek 79 százaléka, a mérnököknek pedig kicsit magasabb aránya, 83 százaléka dolgozik. Azonban nemekre lebontva változik a kép. A bölcsész nők a mérnök nőknél nem kisebb, hanem nagyobb, a bölcsész férfiak pedig a mérnök férfiakkal majdnem pontosan egyező arányban dolgoznak. A két nemet együtt tekintve csak azért látunk kis különbséget a mérnökök javára, mert közöttük sokkal több a férfi. Összességében: azonos neműek között nem dolgoznak nagyobb arányban a mérnökök mint a bölcsészek.
Ma Magyarországon mintha kevesebb becsülete lenne a szellemtudományoknak. No, nem valami ideális állapothoz viszonyítva, hanem ahhoz képest, amekkora szerepet betölt a szellem a modernkori társadalomban. Mert bárhogy is forgatjuk a dolgot, a társadalmi gondolkodást nem a termelés, hanem a fogyasztás határozza meg. Ennek irányát pedig a szellemtudományokhoz inkább kötődő kreativitás, ami a marketing és reklámiparban ölt testet.
Az utóbbi negyedszázad társadalmi és munkaerő-piaci változása visszahozta azt a kommunizmus által használt elvi alapállást, hogy a termelői munkaerő a hasznos, s mellette ott vannak, mintegy parazita létben a termelés által teremtett értékekből élősködő nem termelői rétegek, akik a kultúra, az emlékezet, az esztétikum netán a lelki egyensúly dolgaiban fáradoznak.
Az őstársadalmak egy vékony katonai és uralkodói rétegtől eltekintve igazi termelői társadalmak voltak, de maradandó civilizációs nyomot mégis azok hagytak, akiknek értékrendjében a szellemtudományok kiváltságos helyzetben voltak. Mindazt, amit ma a világról tudunk, a szellemtudományok örökítették át, s ha civilizációs örökség létezik, akkor az annak köszönhető, hogy a kőnél is maradandóbba, a közös emlékezetbe volt képes beépíteni a hagyomány az értékesnek tartott közös kincset. Ha szellem többet sem tett volna, mint feljegyzi azokat az eseményeket, amelyek formálták egy térség, egy nép arcát gondolkodását, már akkor kiváltságos helyzet illetné meg. Mert az emlékezet teszi emberré az embert. Az egymásra építkezés tudata és bizonyossága. A folytonosság fontosságának felismerése. S talán ebben van korunk legnagyobb tudat-hiánya, mert ezt a folytonosságot törte meg Közép-Európában a 20. századi történelem. Fontos kapaszkodók hiányoznak, s ebben a hiányban áldozattá válik nemcsak az elveszett évek „elhallgatása”, hanem a közös emlékezet, amely valamifajta kohéziós erőt jelentene alapértékekben való megegyezésben. Ebben a majdnem évszázados tudatvesztésben és tudattévesztésben nemcsak a tapasztalati igazság kimondása, hanem a szellem megbecsülésében szorgalommal felhalmozott materiális javak is elvesztek. S pont azért, mert stigmatikussá váltak negatív értelemben. Ha csak olyan fogalmi változásokra – jelentésmódosulásokra – gondolunk mint: polgár, paraszt, gróf, király, nemes, egy egész társadalom csúszik ki a nyelvi értelmezési tartományból. És nem érthető a hiány, ami körülvesz. Mert először nyelvi szinten devalválódtak értékek, hogy aztán ezt kövesse egy valós leépülés, hisz a tudatban lealacsonyított fogalmat már nem vállalta senki. Ki akarna ma már paraszt lenni? S közben „kilopták” egy (több) ezeréves népi kultúra alól nemcsak a múltat, hanem a földet is, amelyik néhány évtized alatt a honfoglalást követő nagybirtokrendszernél is rosszabbul, olyan török alóli felszabadulást követő Habsburg-osztogatás módjára talált új gazdákat magának. Magyarországon Európa nyugati felétől eltérően, alig egy évszázadig létezett szabad parasztság, földbirtokkal tömegesen rendelkező termelői réteg, alig néhány évtizedig az ezeréves kárpát-medencei tartózkodásból. S mára mi maradt? Egy az urbánus világba bevitt, s mint kiderült, időtálló és újra éledő és újra értelmezett népi kultúra: zene, tánc, szertartások. A szellem öröksége. És maradt közel ezer település szerte az országban, a vidéki Magyarországon, amelyik már önerejéből nem képes nemhogy megszervezni, hanem fenntartani se magát. Fél évszázad kellett, hogy a vidék el kezdje felszámolni önmagát. S hogy ez nem volt törvényszerű, érdemes megjárni a világ más tájait. Először a szellem vonult ki a vidéki Magyarországból, a többi már csak idő kérdése. Tudatilag kell lerombolni valamit, utána már könnyű dolga van a termelés embereinek.
Ma ugyanez folytatódik csak a tudati pusztítás egy másik szintet ért el: a szellemtudományoktól való elidegenedés sulykolását. Nem egészen száz éve még a reáltudományoknak legalább kísérő jelensége volt a humán műveltség, ma már nemcsak nélkülözhető kacat, olykor társadalom-idegennek tűnő relikvia. De túl sok gyűlt össze már belőle, hogy el lehessen hitetni, szükség nem igen lenne rá.
Ezekből építhető újjá a magyar szellemtörténet igénye: a szellemi folytonosság fenntartására.
Hozzászólások