A betegségem előtt ateista voltam. De ahogy mondtam ez megváltozott. Ne értse félre, nem abban a szakállas istenben hiszek, akit Michelangelo megfestett, hanem abban, hogy van ebben a világban valami összerendező elv. Kell, hogy legyen egy Mindenható, aki felügyeli a dolgokat. Nem vagyok olyan naiv, hogy ő velem külön foglalkozik, de valahogy úgy alakítja az emberek sorsát, hogy ilyen kis csodák is beleférnek, minthogy én a második kemó után még itt lehetek. És ezért nagyon hálás vagyok neki.
Eléggé bölcs már ember, amikor összerendezi életét. Számot vet azzal, hogy eljön a vég s ennek tükrében minden napot ajándéknak fog fel. Megérzi azt, hogy mi a kegyelmi idő. Az a ráadás az életben, amit különleges ajándékként kapunk. Merthogy az egész élet egy ajándék. Van, aki tudja, s van, aki nem.
A nagy sikerek sodrásában néha elvéti az ember a mércét. Hajlamos azt hinni, hogy minden körülötte forog és érte van. Gyermeki állapot ez, 
azé a léleké, amelyik nem tud még felnőni a dolgok nem önmagukért való létének felismeréséig. Pedig az elismerés vágya hajtja. Talán túlságosan is. És közben tele van jósággal a maga módján.
A létet mégiscsak a végső érintettség formálja igazán. Erről vall Czeizel Endre genetikus, irigyelt és kritizált egykori tévé sztár. Az elmúlás méltóságágnak tudatában úgy hajtotta magát a szakma lehetőségei alá, hogy közben felfedezte a Mindenható létezésének szükségességét. Ez nem igazolása Istennek, sem az ő hitének, csupán egy stáció, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy vele kapcsolatosan ama mennyei hatalomnak vannak még személyre szabott csodái. A mindennapok megújulása az orvosi tudományos ismeret határán túl. Czeizel Endre nem keres, hanem felismer valamit. A személyes találkozás hiányának személyes Istenét. A rejtett gyógyítót és gondviselőt.
Ez a felismerés hasonló ahhoz, ami a Golgotán történt, ahol a keresztre feszített Jézus jobboldalán lévő belekapaszkodott a szenvedésből menekülést kínáló történetbe. Tudatlanul is részese lett a megváltás nagy ígéretének. Mert Isten Krisztusban nemcsak e világból kísér ki, hanem helyet készít önmagánál.
A lét végességével nemcsak fogalmi szinten történő szembesülés, hanem a halál pillanata biztos közeledésének vívódása a nagycsütörtöki esti drámája az életnek. Nem biztos, hogy akinek bizonyossága van a folytatás felől, könnyebben teszi le az életet. Hiszen az mégis egyedi. Érthetetlen sokszor a kívülállónak, hogy miért is ragaszkodik valaki annyira ahhoz, ami emberileg nézve szinte kibírhatatlan. És hol van az a pont, amikor már békében átadja magát a visszafordíthatatlannak. Néhány éve egy kedves katolikus pap barátomnál tumort diagnosztizáltak. Példás puritán életet élt, napi több kilométert futott, bebiciklizte Nyugat-Európát hetekig tartó túrákon. Évi két-három zarándokutat járt végig.
Életét kitöltötte és elemésztette a szolgálat és Krisztus szeretete. S mikor a kórt diagnosztizálták, megállt egy pillanatra körülötte a világ. Aztán átadta magát az orvosoknak, reménnyel. Nem sokkal később visszakérte magát onnan, mert úgy döntött, hogy emberi módon szeretne meghalni. Becsületükre legyen mondva az orvosoknak, engedtek kérésének. Fogyatkozó földi idejét az imádság magánya töltötte ki. Tudta, hogy hova megy. Csodáltam őt a napok hálájáért, amelyeket úgy engedett el, hogy annyival közelebb lépett a másik parthoz.
Nagycsütörtök ennek a nehéz vívódásnak a drámája, amelyik másként feszíti minden ember életét.
A végesség tudata még nem kergeti a mai embert Istenhez és nem kiált megváltásért. S mégis vannak olyanok, akik megérzik az élet ajándékának isteni csodáját.
Hozzászólások