A halálbüntetés, mint téma, rögtön megmutatta, hogy még a Vona Gábor-i értelemben vett néppártosodásnak is megvannak a határai. Orbán Viktor szóba hozta a kérdést, és huszonnégy óra alatt kiderült, hogy a Jobbik vezetése – gondolkodás és mérlegelés nélkül – gyors és nyers válaszokat ad egy ilyen horderejű ügyben. Nem mellesleg, az is világossá vált, hogy a baloldalnak nincsenek új, a szavazópolgárok többsége számára érvényes válaszai ebben a vitában.
A halálbüntetés kérdése mindig felkavarja az érzelmeket. Mindig csak az érzelmeket. Merthogy halál kérdésében dönteni érzelemmentesen nem több hidegvérű gyilkosságnál. Amikor újra és újra fellángol a vita nem is annyira a moralitás, mint inkább a jogi lehetőség felől történnek megközelítések.
Szögezzük le tehát az elején: ma Európában és az európai normák szerint a halálbüntetésnek nincs realitása. Politikusok számára azért mert – mint a legutóbbi miniszterelnöki felvetés és visszakozás megmutatta – az egyenlő lenne a karaktergyilkossággal, a jogászok elméleti vitákban még elfoglalhatnak ettől eltérő pozíciót, a korszellem azonban pragmatizmusában felülírja az elméletet. És ott van a társadalmi igazságérzet, amely nagyon nagy részben a másik oldalon helyezkedik el. Ezért sem vállalják az európai politikusok a népakarat érvényesülését. Halálbüntetés kérdésében nincs demokratikus véleménynyilvánításra lehetőség, nem lehet népszavazást tartani. Ez jelzi igazán a kérdés súlyát, amikor nem a végeredménytől félnek csupán, hanem magától a kérdés felvetésétől.
A halál bekövetkezése tény. Mindenki által elfogadott törvényszerűség.
A halál ténye tehát a törvényszerűségtől való eltérés okán vált ki reakciókat, amikor nem a megszokott módon következik be az, amivel számol amúgy is az ember. Vagyis akkor és úgy történik, amikor és ahogyan nem számol vele, akár van szándékosság mögötte, akár nincs. Az érdekesség, hogy a jog hatálya az emberre terjed ki ilyen értelemben. Anakronizmusnak tűnne bíróság elé citálni a gyilkos cápákat, a Kárpátok medvéit vagy éppen Afrika nagyragadozóit, mert olykor vadászösztönük vagy szorult helyzetük emberéleteket követelt. Azért van ez így, mert a jog által képviselt felfogásban nem a tényszerűség, hanem a felelősség válik döntővé. Ugyanakkor a társadalom kívánná az igazságosságot is. A jog az értékelvi választásnál a törvényszerűséget és az igazságérzetet, ha nem képes valamifajta összhangba hozni, nem tesz egyebet, mint fenntartja az elvi kitételeit, amelyek újra és újra termelik a kérdésfelvetés szükségszerűségeit. De ennél bonyolultabb is lehet a történet, amikor az állampolgár, ha nem érzi az igazságszolgáltatás funkcióbeli lényegét, maga veszi kezébe az igazsága érvényesülésének lehetőségét az öntörvényűség kockázatát is vállalva.
Egyelőre ettől a csapdától nem a félelem rettent, hanem a keresztény kulturális beágyazódás, az élet tisztelete játszik döntő szerepet. De meddig? Hiszen, ha a jog játssza a kizárólagos szerepet a társadalmi igazságosság kérdésében és nem az abszolútumhoz viszonyító erkölcs, akkor előbb-utóbb elfogy a társadalomból az a morális tartalék, ami visszarettentene a jogok következményei révén. Ezt látjuk a nyers erőszak egyre fiatalabb korosztályok közötti megjelenésében a nyugati kultúrában. De ha kilépünk szűkebb világunkból, a helyzet tragikusabb, amikor önjelölt igazságtevők – a közel-keleti tréségben - vélt igazságeszményeik nevében az övéktől eltérő létmódot is az élet kioltásával fenyegetik.
Az élet és halálhoz való viszony kulturális meghatározottság, ugyanakkor több ennél. Ember nem adhat életet és el sem vehet. De van-e joga megvédeni az életét? Van-e joga az államnak, mint szervezett közösségnek megvédeni állampolgárai életét? Akár úgy is, hogy elébe megy az élet kioltásának vállalásával egy nagyobb tragédiának? Vagy utána megy egy emberhez nem méltó létmódnak, amely a közösségi együttélés szabályait méltatlan módon megsértette.
Egyelőre az európai jogalkotás csapdában vergődik. Merthogy az igazság-igazságtalanság kérdését a bűn, mint abszolút norma, ha tetszik: negatív norma fogalmi rendszere nélkül akarja megoldani. Transzcendens igazság-igény nélkül magára marad(t) a jog. Nem eszköz, hanem maga a cél.
Innen nézve nem nehéz megjósolni, hogy a halálbüntetés kérdése időről-időre visszatérő téma lesz a nyugati közgondolkodásban.
Hozzászólások