Ferenc pápa beszédében bocsánatot kért a katolikus egyház nevében a valdensekkel szemben évszázadokon keresztül elkövetett üldözésekért. A 12. században Dél-Franciaországban alakult keresztény vallási mozgalmat eretneknek tekintették.
Az egyházfő úgy fogalmazott, hogy a hit nevében elkövetett erőszak "nem volt sem keresztényhez, sem emberhez méltó magatartás".
A keresztyénség kezdetektől nem volt egységes mozgalom. Egy volt hitében, küldetésében, de sokszínű volt alkalmazkodásában, nyelvében és kialakuló hagyományában. Észak-Afrika és a sivatagi atyák, a folyamközi kultúrák népei Ázsia déli kapujától Örményországig más utat jártak be, mint a mediterrán térség az ókori görög filozófia hagyományának továbbörökítésétől a római hódító mentalitásig. Mind keresztyének voltak, amelynek egységesítésében a megerősödő központi birodalmak érdekei fontosabb szerepet játszottak, mint a teológiában kiérlelődő hittisztázások. Bizánc és Róma úgy tekintett önmagára, mint a kizárólagos igazság birtokosára, ezért sem érezték a kölcsönös kiátkozást a keresztyénség törésének, hiszen önmagában mindegyik elégségesnek és üdvözítő hatalomnak vélte magát. Keleten, ahol a keresztyénség bölcsője ringott mégis sokszínűbb volt a keresztyénség, az első századok nagy teológusai is innen kerülnek ki. Nyugaton a romladozó római birodalom alapjain egy másfajta kizárólagosság született meg, a központosított hatalom és érdek mindenáron való érvényesítése.
De sem keleten, sem nyugaton nem szűnt meg soha a teológiai megújulás igénye, ami azt is jelentette, hogy minden korban voltak olyan személyek, mozgalmak, akiket nem a hatalmi viszonyok, hanem az evangélium radikális igazságai érdekeltek és mozgattak. Ezeket a protestáns egyháztörténet írás elő-reformátori mozgalmaknak tekinteti. A teológiai megújulást igénylőket vagy integrálta a kora és középkori katolicizmus hatalmi érdekszférájába (pl. szerzetesi mozgalmakat), vagy igyekezett teljességgel megsemmisíteni, eretnekeknek nyilvánítva azokat. A homogenizálási kísérlet során keresztes háborúktól sem riadtak vissza, III. Lucius pápa épp a valdensek ellen indított ilyent. A történelemben felbukkanó és olykor alámerülő megújulási keresztyén mozgalmakat nem sikerült teljesen megsemmisíteni. Azok, akik hitükhöz hűek maradtak, viszont mérhetetlen szenvedésen mentek keresztül.
A valdensek, akiktől most a katolikus egyházfő bocsánatot kért és bement a templomukba „testvérként”, több szempontból is különlegesek. Önmagukra, mint Pál apostol igehirdetésének örököseire tekintettek, így a legősibb keresztyéneknek tartják magukat. A valdens mozgalom kezdetben elfogadta a katolikus egyház tanítását, nem is tekintették magukat másnak, mint, akik komolyan veszik és vállalják a szegénység ideálját. Ahogy névadó vezetőjük, a gazdag lyoni kereskedő vagyonának szétosztása után mondta, „tudom, hogy bolondnak tartotok engem... Barátaim, nem vagyok esztelen, ahogy sokan gondolják. Bosszút álltam ellenségemen, aki eddig a hatalmában tartott, a szívemben nagyobb helye volt a pénznek, mint Istennek. A teremtett dolgoknak szolgáltam és nem a Teremtőnek”. Hitük igazságát nem rebellióból, hanem a Szentírásból eredeztették, ezért vetették el a középkor, különösen a pápai hatalom, a Mária-kultusz és a tanítás kizárólagosságának katolikus dogmáját. E dogmák tagadása tette őket eretnekekké, nem hitük igazságai. Pokoljárás volt sorsuk. Üldöztetésük évszázadokig tartott, gyakorlatilag az újkori Olaszország megszületéséig. A kirekesztés vitte őket testvérként a reformáció egyházaihoz. Mély túlélési ösztön rögzült beléjük az Alpok magaslatain. Tudták, csak Istenre és önnön áldozatkészségükre számíthatnak. Nyelvük nem tette kedvessé őket nemzettársaik előtt sem. Tőlük kellett a legnagyobb bántalmazást elszenvedniük úgy a francia, mint az olasz oldalon. De élnek, életerejükről bizonyságot tesznek, templomokat építettek kis hegyi falvaikból lemerészkedve a nagyvárosokban is, először Milánóban, aztán Rómában is, elsőként nem katolikus templomot.
Amikor az olasz nyelvterület évszázadokon át üldözött kis közösségében bocsánatot kért a pápa a valdensektől, azért, mert a hit nevében elkövetett erőszak "nem volt sem keresztényhez, sem emberhez méltó magatartás", nemcsak egy történelmi bűn beismerése történt, hanem annak lehetősége is felvillant, hogy a keresztyénség újra ne uniformizált közösségként, hanem az evangélium időhöz és helyhez kötődő megszólalójaként legyen jelen a világban. Az ilyen gesztusok túlmutatnak önmagukon. Egyazon nyelvű nép Krisztusban testvérre talált két hagyományban.