Az emberiség egyre többet zabál. Nemcsak azért, mert folyamatosan növekszik a bolygónk lakossága, hanem azért is, mert az egyes országok gazdasági fejlődésével a lakók szokásai is átalakulnak: egy emberre vetítve is egyre nő az élelmiszer-fogyasztás…

A cambridge-i Anglia Ruskin Egyetem kutatói most lemodellezték, hogy ha a jelenlegi trendek folytatódnak, és semmit nem teszünk a tragédia megelőzése érdekében, akkor 2040-re összedől az emberi társadalom.

A kataklizmát élelmiszerhiányok fogják okozni, amik az elkövetkező években egyre gyakoribbak lesznek, a harmincas évek végére pedig a bolygó jelentős részére kiterjednek majd. Ekkorra a világ élelmiszer-termelése és az élelmiszer-kereslet olyannyira elszakad egymástól, hogy az már politikai és gazdasági rendszerek bukásához is vezethet.

Meddig tartható fenn a jelenlegi jólét? – 444.hu

A mindennapi reklámözönben, amelyben élelmiszer áruházláncok arról győzködnek, hogy milyen olcsón lehet hozzájutni élelemhez, nehezen hihetők azon prognózisok előrejelzései, amelyek a belátható időn belüli élelmiszer válságról szólnak. Nehéz elhinni, mert ma több mint megfizethető az alapélelmiszer. Annyira olcsó, hogy nem éri meg termeszteni családi kiskertekben, mondják sokan, mert a belefektetett munkával együtt sem lehet hasonló áron előállítani a terméket. Hogy miért van ez így, külön történet.Megszakadt egy folyamatosság, amelyik nemcsak a félkész terméket, jelen esetben arany áron mért vetőmagot, előnevelt palántát nélkülözte, mert maga magának örökítette tovább és az emberi kapcsolatok lévén cserélte egymás között, hogy ne silányodjon annak minősége. Ma, ha valaki kiskertet szeretne fenntartani, a tavaszi beruházás minden kockázatával együtt elviszi a későbbi bolti késztermék szezonális árának jórészét. És még mindig ott van a további kockázatok lehetősége: betegségek, vízhiány stb. És ott van a munka, amelyik nem nemesít a mai értékrend szerint, hiszen „sáros lesz az ember keze”. A modernkori kiskertészkedés hobbi tevékenység lett, innen nézve pedig nem a haszonelvűség mozgatja, inkább lelki gyönyörűség és sikerélmény. De rendjén való még ez is.

A kérdés persze az, hogyha az emberiség ma még szegényebb fele a fogyasztói társadalom gondolkodásmódját és fogyasztói szokásait az anyagi jólét növekedésével átveszi, hol lesz a kritikus pont, amikor a nagyipari mezőgazdasági termelés és az élelmiszeripar boszorkánykonyháiban kevert termékek sem lesznek képesek kielégíteni az igényeket. Ad absurdum előállhat az a helyzet, hogy a jó minőségű élelmiszer luxuscikké válik, ami csak a legtehetősebbeknek lesz elérhető.

A jelenlegi trendeket figyelve egyre nagyobb földtulajdon koncentráció jön létre minden régióban. Lehet, hogy azok tesznek jó lóra, akik a ma még lenézett mezőgazdaságban látnak perspektívát. Ahogy ma a bankok, úgy majd az élelmiszert előállító vállalatok diktálják a gazdasági trendet. Kétségtelen, hogy globális méretekben, amennyiben a jelenlegi gazdasági rendszer fennmarad, a tőzsdén dőlnek el a piac termékeinek árai.

Az általános spekulációk mellett azonban érdemes lenne perspektivikusan is gondolkozni, hogy mi egy nagyon jó adottságokkal ellátott, több évszázados hagyománnyal rendelkező mezőgazdasági örökségben miként tudnánk magunkat részben függetleníteni a pesszimista prognózisok leendő hatásaitól. Amennyiben igaz, hogy „a cambridge-i Anglia Ruskin Egyetem kutatói most lemodellezték, hogy ha a jelenlegi trendek folytatódnak, és semmit nem teszünk a tragédia megelőzése érdekében, akkor 2040-re összedől az emberi társadalom”, akkor nem a távoli jövőben, hanem már a ma élő nemzedék életében fog bekövetkezni egy olyan krízis, aminek hatása beláthatatlan. Mit lehet tenni? Mindenekelőtt össze kellene gyűjteni azt a tudást, amit az évszázadok felhalmoztak az önfenntartás elemi ösztönében, és amely működő modell volt a múltban. Ha ez meg van, lesz mit újratanulni. Aztán meg kellene valamennyit tartani a földből, legalább egy családi élettérnyit, ami a biztonságot jelentené egy váratlan helyzetre. Végül, de nem utoljára meg kellene változtatni a viszonyulást az elérhetőség és fenntarthatóság vonatkozásában.

Szülőfalumban a gyümölcsöt jórészt még mindig nyolcvan- százéves fákról szedik, amit a nagyapák ültettek. Nem tudom, hány kertben lesz ötven év múlva olyan fa, amiért az unokák áldják a nagyapák szorgalmát? Az életben hosszú távra érdemes befektetni, olyanba, aminek hasznát egy következő nemzedék is élvezheti. Az ősök jó örökséget hagytak, mert ők még tudtak olyant, hogy „emberé a munka, Istené az áldás”. Legszebb talán a Luthernek tulajdonított mondás, miszerint arra a kérdésre, mit tenne ma, ha tudná, hogy holnap vége lesz a világnak, a maga optimizmusával felet”: „Akkor ma még ültetnék egy fát”! A véggel szemben csak az élet reménysége helyezhető.