Járhatjuk a magunk útját, de mindeközben tudnunk kell, hol a forrás – fogalmazott az igehirdető, hangsúlyozva, hogy otthonra szükségünk van, ahogy arra is, hogy legyünk valakiéi, hogy meglegyen a helyünk a népek között, mert máskülönben árvák leszünk. Ugyan az Úr szabadságot ad arra, hogy útra keljünk – és mi, magyarok élünk is ezzel a lehetőséggel –, de tudnunk kell, hogy ajtaja nyitva áll, és szüntelenül visszahív és hazavár minket.

Református nagytalálkozás – reformatus.hu

Ülünk a Farkas utcai templomban, Kolozsvár, az egykor szebb napokat látott erdélyi főváros egyik legrégebbi templomában. Erdélyi nemesi családok címerei, egykori református nevezetességeinek epitáfiumai néznek le ránk. Kézzel fogható évszázadok történelme, amelyet lassan porlaszt az idő. A héber betűkkel ékesített szószék az egykori teológiai szellemi igényességet jelzi. Amikor a latin dívott, Apáczai Csere János az angyalok nyelvéről értekezett az Iskolák felettébb szükséges voltáról szóló traktátusában azzal a szellemi töltettel vértezve, amelyben bizonyította, hogy a magyar nem csupán a parasztok és parasztos polgárok nyelve, hanem hajlítható a tudományos fogalmak pontos leírására is. Közel és távol kalotaszegi viselet színesíti az ünnepi feketét a magyar reformátusság nagy találkozásán. Itt-ott székely leányok és asszonyok piros-fekete egyszerűsége virít.

A gujkás vállak, a keményszárú csizmába feszített férfilábon halkan helyezkednek a templomi áhítatban. Erdélye püspöke imádkozik. S ahogy hullanak a szavak a szószék magasából, a velünk átellenben lévő padból szelíd visszhangként ismétlődik a szó. Szokatlanul üti meg a fület. Régi kegyesség jár vissza abban, ahogy a fejkendőbe burkolózó arcból szelíden szakad az imádság ismétlődése. Nem a pap imádkozik a népért, hanem Isten népe együtt könyörög az ő Ura és teremtője színe előtt. Akinek rendeltetett vezeti, mert erre hívatott az első szó. Ezért kell megfontolni az imádság minden szavát. Mert az nem a papé, nem is a gyülekezeté, hanem Istené, miként a nép is, amelyik bánja bűnét és vallja hitét.
 A száj mozog. Töredék másodpercnyi késéssel ismétli a Lélek ihlette imádságot. Ebben az után mondásban bizalom van. Bizalom a lelkipásztor iránt, bizalom a szó hitelességében a teremtő Isten színe előtt. Az ember nem visz szentségtelent Isten elé. Kettős így a bizalom. Ki lehet iktatni minden emberit. Átadhatja magát az ember a szónak anélkül, hogy kétsége lenne annak erejéről. Hiszen aki imádkozik, beleviszi testét és lelkét, értelmét, erejét az imádságba. Szereti Istenét teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből. Nem a formálás szépsége a lényeg, hanem a bizalom és az átadás. Ahogy odaadja magát egy ember az istenszolga lelkipásztor révén a Mindenhatónak.
Ebben a Farkas utcai templomi csendben, az újból és újból hozzám érő ismétlődő imádságban éreztem meg, hogy miért kellett anyanyelven megszólalni Isten Igéjének. Hogy szóvá formálódhasson egy szavakba nem önthető bizalom. Hogy lehessen Istent szeretni anyanyelven, úgy, ahogy édesanyánkat és édesapánkat. Szóvá formálni a szóba soha bele nem férő szeretetet. A Farkas utcai templom imádságos csendjében az elveszettnek hitt puritán kegyesség bizalma érintett meg újra. Mintha valahol már hallottam volna. Talán gyermekkoromban, talán egy házi úrvacsoránál, ahol délutánig nem vett ételt magához az a fejkendős néni, amíg nem vette magához az Úr Jézus teste és vérének jegyeit? Ahol a test minden kényszerét legyőzte a Jézusban megtapasztalt bűnbocsátó szeretet.
Ahogy szállt a szószék magasságában az előre megformált imádság szava, az hallható volt. Ahogy megismétlődött ott lent a padban, érezhető volt annak ereje. Ha újra megtalálhatnánk az együtt imádkozás gyönyörűségét – gondoltam. Fontos, hogy egymásért és magunkban, mélységben és magasságban, Erdélyben és a Kárpát-medencében, szerte a világon magyarul és más nyelveken… Fontos, nagyon fontos. De valahogy otthon lenni mégis ebben vagyunk igazán, hogy együtt imádkozunk. Nemcsak a Miatyánkot morzsoljuk gépiesen, hanem a Szentlélek jelenlétében megszülető szó egyszeriségét a Lélek örök jelenidejűségében.
Valahová visszament ez az asszony, Erdély valamelyik gyülekezetébe. S mikor ott talán egy falusi megfogyatkozott gyülekezet foghíjasan hagyott padjában újra mondani fogja azt a szombat esti vagy vasárnapi imádságot, nem fogja tudni, hogy csendes ismétlésében Isten mennyei angyalainak legszebb hangján vall arról, hogy az imádság nem más, mint ismétlődő átadás szavakban az örök isteni szeretetnek.
Talán nem késő visszalopni az átadásnak ezt a gyönyörűségét református istentiszteletünkbe.