Azóta egyaránt otthon vagyok a szőlőhegy nyári csendjében és a főváros nyüzsgő forgatagában.
Otthon – reformatus.hu
A végén kezdem, holott ezzel kellene befejezzem. Mármint azokat, amik megtörténnek a magamfajta emberrel ebben a világban. Otthon voltunk. Meg kellene magyarázni, hogy mi is az az otthon. Az is otthon, s ez is otthon. Néhány esztendeje van már annak, hogy arra a kérdésére a magyar vámosnak, hogy honnan hova, imígyen esett a szó:
- Honnan jönnek?
- Otthonról
- S hová mennek?
- Haza.
Ahol születtem, oda mindig haza megyek. Nem a régi emlékek, s holmi vérbeli kötődés helye az, sokkal több: az identitás meghatározó bölcsője. Messze kellett menni onnan, hogy megtanuljam értékelni az ott kapottakat. Nem csak országok határait, hanem kultúrákat, nyelveket kellett átlépni ahhoz, hogy megértsem, mekkora értéket adhat egy közösség.Nyaranta haza megyünk. Családostól. Haza, ahol egy darab föld, egy régi ház modernitásba tántorítva, s a kor kényelmét kínálva vár és befogad. Amikor eljöttem, megriadtam idegen világokban. Ha eljöttem, elfogy a múlt. Elfogy a nyelv, az azonosság-tudat. Elfogy a nép. S ma, negyed századdal később tapasztalom, hogy a kulturális váltás nem megy olyan könnyen. A nyelv se könnyen adja magát, s íze újra formálódik. A régi arcok és szeretetek pedig kísérnek. Fogynak és újra teremtődnek. Mintha ki akarnának kísérni az élet határáig. Öregasszonyokat láttam gyermekkoromban azokban, akiknek arcán és szívén nem fog az idő.
Rítusa van a búcsúzásnak. Mindent tisztán és helyén hagyni, ott, ahol érintetlenül egy év múlva újra megtalál az ember. A házat, ahol reggel még gyermektalpak trappoltak, tisztára seperni. Az áldásként hegyből befolyó vizet elzárni. A szemetet zsákolni és letenni biztos helyre, a pincét csukni, a házat zárni és aztán visszamenni a gyermekkor helyére búcsúzni. Valahogy szertartássá válnak ezek a búcsúzások. Korábban csak éreztem, most tudom, hogy miért fontos egy-egy ölelés. Minden búcsúzás egy meghalás. Édesanyám, aki évekig fogadott, főzött, ölelt az új családdal, két éve nincs közöttünk. Talán az ő halála tudatosította az addig ösztönöset. Búcsúzni úgy kell, mintha utoljára ölelnénk egymást.
Akkor és azóta is meghomályosodik az út könnyeimtől az indulás pillanatában. Még visszaköszön az autó dudájának hangja. A bal kéz is kiinteget a távozó autó lehúzott ablakán. S nekem a visszapillantóban marad egy kép, mielőtt elfordulnék a hídmérleg mellett, mely beleég a tükörbe mint tűzzománc lenyomat. Ez a kép a szereteté, amelyik újra és újra elbúcsúztat az otthontól. Hogy elengedjen haza. Ez az atyai ház szeretete és biztonsága, amely mindig visszavár. Ez a kép valamiképp mindig perben áll a tékozló fiú történetével, mert édesapám és testvéreim nemcsak elsiratnak, de mindig hazavárnak. S míg jönni tudok, őrzik az örökséget, melynek elválaszthatatlanul részei vagyunk.
Ezek a képek még kísérnek. Talán örökké kísérnek. A lét végső határáig. Amikor megérkezünk hazulról haza. E földiből a másik, örökkévaló hazába.