Lövöldözés történt a brit Parlamentnél, legalább 20 ember megsérült és négy ember meghalt… A hatóságok terrorcselekményként tekintenek a történtekre. A Parlament környékén kiürítették, a környék le van zárva, a közeli metrómegállót is lezárták. A közelben lévő London Eye óriáskereket is lezárták.

Újabb terrorcselekmény Londonban – index.hu

Még nem tudni, hogy van-e valamilyen összefüggés a mai és az egy évvel ezelőtti brüsszeli terrortámadások között. Európa fővárosa ma emlékezett arra, amiről nem gondolták, hogy megtörténhet. Aztán jött a mai, londoni merénylet, amelyet elsőre nehéz elkülöníteni attól az esetleges üzenetértéktől, amellyel egy másik kultúra üzent sajátosan az öreg Európának. Ebben az üzenetben benne van a nyitott társadalom kritikája, a politikai elit bénultsága és az a lelki hiátus, amelynek további fenntartása esetén esély sincs a megnyugvásra.

Nézzük egy kicsit közelebbről ezeket a jelenségeket. Először is a nyitott társadalmat. A nyitott társadalom keresztyén alapokon született és arra az értékközösségre épült, amely a nyugati keresztyénségben szabadságként született meg. Ennek a folyamata nem radikális törés volt, hanem évszázados értékfinomodás. A radikális igények nemcsak rettegést, hanem vért is hoztak, guillotine-t, koncentrációs táborokat és gulágot, amelynek ellenhatásaként mindig volt fizikai erő a szélsőséges kilengéseket helyükre tenni. A megingások mögött a kulturális azonosság állt. Ennek hiányában vérzik el a nyitott társadalom mítosza, mert nem számol eredeti értékeivel, illetve az eredeti lelki értékek egyik alaptételével, az emberi természet bűn általi romlottságával. A multikulturalizmus feladta az egyetlen abszolútumot és benne a nevesített gonoszt. A rossz tudatának hiányában pedig nehéz küzdeni a gonosz ellen. A néven nevezés hiánya lehet a politikai korrektség része, de ellehetetleníti a megbékélést. A megbékéléshez ugyanis szükség van az áldozat áldozatként való elismerésére, a bűn és bűnös megnevezésére és a megoldásra, a kiengesztelődésre.
A politikum nem hajlandó elismerni az egyértelműséget, ezért korábbi premisszáinak csapdájában vergődik, mert ha nem tud megnevezni bűnt és bűnöst, – feltehetően nem is mer megnevezni különböző érdekek miatt -, az áldozat áldozat voltát is tagadni fogja. Lehet, hogy nem akarja, de ha nincs bűn, áldozat sem lehet, amely tételnek fordított csapdája még inkább igaz. Ebben vergődik évek óta az európai politika és egyre inkább bele sodródik abba, hogy nemhogy megoldaná mai problémáit, újra és újra szemére hányják korábbi történelmét: a keresztes háborúkat, a kolonializmust, legújabban pedig a nácizmust. Teszik ezt azok, akik érdekeik érvényesülésének lepleként húzzák maguk elé az európai történelmet úgy, mint bűnök sorozatát. A furcsa, hogy ez az érvelés nagyon sokszor egybe cseng azokkal a fejtegetésekkel, amelyeket a felvilágosodás érvrendszeréből a szekuláris európaiság önmaga ellenében is megfogalmazott: a fehér ember és a keresztény Európa bűnét. Ez bénítja az európai politikát, mintha még mindig vezekelni kellene az apák bűneiért. De mintha csak a fehér európai ette volna az egrest, legalábbis az ő fiainak foga vásik most nagyon bele.
Az igazságosság isteni, ha jobban tetszik egyetemes ismérve a bűn és bűnös, a következmény és áldozat megnevezése. Annak ténybeli elismerése, hogy van bűn és van áldozat. Ha néven nevezhető majd mindegyik, akkor esély van a megbékélésre a felelősség és kiengesztelődés révén. A kereszténység ismeri a bűnbocsánatot, ismeri a kiengesztelődést és a megbékélést. A mi kultúránk alkalmas erre. De míg a dolgok egyértelműsítése nem történik meg, félelemben kénytelen élni az európai társadalom nem a robbantások, hanem a kiengesztelődés hiánya miatt.