Kívül és belül a Horthy-korszakban

Orbán ezután az 1920-as, 30-as évekről beszélt, „a magyarság történetének súlyos próbakövének” nevezte az időszakot. Viszont ekkor azért „nem temetett minket maga alá a történelem”, mert szerinte néhány olyan „kivételes államférfiú” szolgálta és vezette a nemzetet, mint Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök vagy Klebelsberg Kuno. „Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter” – vezette le Orbán, hogy jutunk el Horthytól Klebelsbergig. A megítélésüket szerinte a második világháborús „gyászos szerepvállalás” sem árnyékolhatja be…
Orbán Viktor az akkori és a jelenlegi időszak között párhuzamot vonva azt mondta: szerinte Európának meg kell értenie, hogy minél többet ad fel saját hitéből és kultúrájából, annál gyengébb lesz politikailag és gazdaságilag.

Helyreállították Klebersberg Kuno miniszter kastélyát – index.hu

„Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter” – ezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök Klebersberg Kuno a két világháború közötti egyik legnagyobb formátumú személyisége jobb sorsra érdemes kastélyának helyreállítási ünnepségén. S úgy idézik ezt a mondatot, mint terhelő vallomást a korra. Pedig igaz. Jogi norma és igazság. Ez volt a jogrend, amely jogrend az ezeréves magyar államiság „íratlan alkotmányán” alapult. A személyek megítélése inkább világnézeti beállítódás kérdése. Horthy kormányzóé, Bethlen István miniszterelnöké és Klebersberg Kunoé egyaránt. Államférfi volt mindegyik. Volt, aki számüzetésben túlélte azt a világot, volt, aki dicsőségesen halt bele és tiszteletet kapott, és volt, akinek porait az egykori Szovjetunióból hozták haza negyven évvel később, mert államférfiként egy idegen ország börtönében végezte.

A történelem nem igazságtétel, hanem értelmezés, azaz ki milyen szemüveget vesz fel, úgy látja és láttatja a személyt és a kort. Az önmagában és a korban adott értelmezési keret adhatna az objektivitásra némi esélyt, abban pedig helytálló a miniszterelnök történelmi megközelítése, hogy a Trianont követő idők egy soha addig nem létező állapotba taszították Magyarországot. Nemcsak egy új értelmezési keretet kellett adni a háborús veszteségnek, hanem az államiságában ezer év (!) kereteitől megfosztott, gazdaságilag kiszolgáltatott, hadi kártérítésre kötelezett és menekültek, illetve munkanélküliek százezreivel szembenéző országot kellett törvényes keretek között tartva kormányozni. A veszteség nem területi, anyagi és emberveszteség volt csupán, hanem családok, évezredes szerves közösségeinek szétszakadása és azoknak kezelése.
Keveset tudunk a Trianon utáni református szétszakítottság utódállamokban történő eseményeiről. Erdély viszonylagos sajátossága és a fejedelmi örökség másfajta lelki lenyomatot jelentett az ottani magyarságnak és reformátusságnak, mint a Felvidéken, a korban hivatalosan szlovenszkói református egyház, az egykori Jugoszláv királysághoz szakadt részek vagy az Ausztriának ítélt burgenlandi magyar reformátusság történetében. A ma adottságnak tartott történet mögött keserves történelmi tapasztalat húzódik. Ezeknek a történéseknek egyik legjobb összefoglalása a Pro Minoritate folyóirat (2017/Tavasz) idei első számában olvasható. A Felvidéken három egykori egyházkerület, a Dunántúli, a Tiszáninneni és Tiszántúli részei kerültek egy államalakulatba évszázados eltérő hagyományból, teológiai háttérből és szellemi központjaikhoz való viszonyrendszerükkel. A lelkészek családi kötődései és a gyülekezeti tagok beágyazódása ugyancsak érdekes. Az akkor épp expanzióban lévő reformátusság sok missziós lehetőségét akasztotta meg az új európai rend. Délvidéken is három hagyomány került egymás mellé, nyugaton az Őrséghez kötődően (ma Szlovénia), Baranyában és a Bácskában a dunamelléki hagyomány, míg a Bánátban a tiszántúliság és a gyökeret verő telepesek jelentették a reformátusság jelenlétét. De a somogyi szórványok a mai Horvátország közepéig, Pozsegáig értek. Erdély nyakába szakadt a magyarság „asszimilációs temetőjének” tartott óromán királyság, ahol a 19. századi egyházi szerveződés ellenére (Bukarest, Galac, Braila, Konstanca, Ploiest) tízezrével tűntek el az erdélyi és különösen a székelyföldről munkáért elcsángáló magyarok. Érdekes történet ez, amiről keveset tudunk. Pedig veszteségeink egyik része csak a tengeren túli „kétmilliós kitántorgás” (a’la József Attila), de ennek negyednyi nagyságrendje vagy talán több itthon, a Kárpát-medence peremén vagy azon belül veszett el.
A szórvány és szórványosodó sors nem szükségszerűen elvesző élet, hanem új lehetőség is lehetne. Ennek történelmi tapasztalatait, s magát a jelenséget be kellene emelni a – református – tudatba.
Ebből a kétszeresen vert helyzetből kellet felállni a nemzetnek és az egyháznak Trianon után. Ehhez kellettek államférfiak, olyanok, akik reálpolitikusok is voltak. És ez kellet a református egyházban is. Egy Ravasz László (minden kritikára szoruló látásával együtt szép képet rajzol erről monográfiájában Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök Ravasz László élete, Jaffa Kiadó, 2016), Révész Imre, akinek élete mögé épp a második világháború utáni történések tesznek kérdőjelet, Makkai Sándor, aki erdélyiként a legszélesebb magyar horizontot és progresszív életutat járja be, hogy eljusson a „nem lehet” kisebbségi sors-vallomásától a magyarországi mellőztetésig.
A Horthy-korszak és annak különösen a trianoni összeomlás után építkező első másfél évtizede sikertörténet a nemzeti megmaradás mérlegét nézve. Ennek egyik kitörési pontja a kulturális szupremácia tudatos építése volt. A lelki építkezés évtizedekkel később is éreztette hatását. A határon túli magyarság körében a Horthy-korszak teljesen mást jelent, mint a honi történelem-értelmezésben. Árnyoldalaival együtt is évtizedekre adott lelki tartást a kommunizmus igájába hajtott, szisztematikusan elszigetelt közösségi tudat számára. Miként az említett református személyiségek egyházi jelenlétének lenyomatai. Ravasz Franklin Társulatnál megjelent bujkáló kötetei vagy Makkai Sándor kézről-kézre adott regényei, Tavaszy Sándor Dogmatikája vagy Imre Lajos Katechetikája évtizedeken át segítették a magyar református lelkipásztorokat a tudomány és gyakorlati élet, a hűség és közösségi szellemi igényesség fenntartásában.
Erről a korról kellene mondani, hogy rossz volt? Hát nem, legalábbis ami a mi lelki és szellemi örökségünket illeti. Kérdések persze vannak és maradnak is.