Mi, keresztény, lombikos szülők hatalmas szenvedésen mentünk keresztül, hogy gyermekünk legyen. Minden embrióm kapott esélyt az életre. Életadás volt a célom, az Isten adta csodálatos tudomány által; és ezt bűnnek mondani, szerintem az bűn és szeretetlenség, önzőség, részvétlenség.
Különösen katolikus körökben kavart indulatokat Veres Andrásnak, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökének augusztus 20-i beszéde, illetve annak a lombik megtermékenyítésre vonatkozó részlete. Én is kaptam levelet egy reformátustól, hogy hithű katolikus barátnője kérdezi, mi is lenne a református egyház álláspontja a kérdésben, mert lelkiismereti válságban vergődik egyháza tanítása és a gyermekáldás vágya között. Miközben a kérdésre fogalmaztam válaszomat, meggúgliztam a témát és döbbenten tapasztaltam, hogy mennyi érzelmet kavar fel ez a téma.
Megkerestem egyik orvos barátomat, aki történetesen hívő katolikus, de egyházunkban is otthonos és az orvosi technikai részletek felől érdeklődtem, de személyes véleményére is kíváncsi voltam. Az élet a fogantatástól élet, mondta és minden, ami ezen túl van, relativizálja ennek igazságát.
Három szempont érvényesül dominánsan ebben a kérdéskörben.
Az egyik az élet. Mi, keresztyének hisszük és valljuk, hogy az élet Isten ajándéka. Isten akarja az életet. A teremtésben adott legszebb feladat és egyben perspektíva az ember számára: szaporodjatok, sokasodjatok, 
töltsétek be a föld színét. Ez nem lehetőség csupán, hanem etikai norma. De mivel az élet létrejöttében az ember nem lép elő teremtővé, csupán a teremtettség továbbadója, ezért elfogadhatja vagy elutasíthatja. Az elutasításról nem szeretnék beszélni, annak módozatai és indítékai sokfelé ágaznak, de alapvetően ha nem az Istenre való „ráhagyatkozásban” történik, vétek az élet etikai imperativusa ellen. Az elfogadás viszont egyfajta kiszolgáltatottságot jelent. Mert mi van, ha elfogadná valaki, de nem adatik. Akarja, különösen a nő. A Biblia és különösen az Ószövetség tele van ilyen elfogadó „hiánykiáltással”: Ábrahám felesége, Sára, Jákob Ráchelje, Anna, a későbbi Sámuel édesanyja. Ha belegondolunk, hogy ők mit dobtak be a vágyott élet történetébe, ugyancsak meg kellene kapaszkodni az etikai válaszokkal. Az elfogadás ugyanakkor elfogadása annak is, ha az élet nem úgy jön, ahogy az ember várná, vagy nem jön egyáltalán. Ez utóbbi a legnehezebbek közé tartozik.
Éppen ezért az orvostudományt, mint technét el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Ez utóbbi a szélsőséges irányzatokat – szekták – kivéve nem jön szóba a keresztyén ember számára. Az orvostudomány lehetőség, Isten eszköze, ha az élet jobbá tételére vonatkozik. A mesterséges fogantatás technikai lehetőségének azt az etikai kihívást kellene kiküszöbölni, hogy a fogantatás utáni sejtek mindegyikét ne csak öt napig, hanem „teljességgel” felhasználja. A technika, ha jól használják, felmenthet az etikai kérdések súlya alól. (Nem kizárt, hogy újabbakat generál később). A tudomány lehetősége tehát pótolhatja azt, amit az ember elveszített a modernitás révén. Mert bizonyított a férfiak nemzőképességének csökkenése, a modern élettel járó negatív hatások következménye a reprodukcióra, de lehetőségként kell tekinteni arra, hogy megvannak ennek ellentételezési esélyei is. A gyermektelenség állapot, az élet vágya pedig lehetőség. Jó, amíg vannak, akik mindent megtesznek ennek beteljesedéséért.
A harmadik etikai szempont az érintettekhez való keresztyén hozzáállás. Skrabski Fruzsina kiáltása épp azért drámai, mert keresztyénként vár keresztyéni hozzáállást. Irgalmasságot, segítséget, lelki támogatást. Mérlegre kellene tenni az „eldobott” és „megfogant” életeket és matematikai logikával igazságot tenni? Melyik a több? Melyik a jobb? Egy eldobott élet is a világ. Egy elfogadott és világba érkező élet is az.
A technikát, a lehetőséget eszközként, minden életet Isten ajándékaként elfogadni keresztyéni. A legnehezebbet, a nemet elfogadni is keresztyéni. Az igenben és a nemben egymás mellé állni az igazán keresztyéni.
Hozzászólások