…a történész az 1934-ben Szárszón konferenciázó református főiskolások meglehetősen radikális Cselekedjen az egyház! címet viselő, vezetőségnek címzett memorandumával vezette be előadását. Ez volt az első Szárszó, ami nyíltan vállalta a közéleti, társadalmi és politikai kérdéseket, a népi mozgalom szellemi irányzatát. A mozgalom jelentőségét a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke abban látja, hogy a '30-as évekre a Horthy-korszak égető problémáit, a magyar társadalom torzulásait mutatta meg, ezzel együtt pedig a politikai, kulturális, gazdasági elit megújításának programját hirdette meg...
Mi volt az 1943-as szárszói konferencia jelentősége, és miről is szóltak az 1992-től megtartott egykori értelmiségi találkozók?
A reformáció évszázadát követően az erdélyi fejedelemséget leszámítva a forradalmi hevületen kívül kevés sajátosan református kovász jutott a magyar közéletbe a 19. századig. Az addig megtűrtségben élő és nem ritkán nemzeti defenzívába szorult reformátusság többféleképpen hallatta hangját. Ezek a hangok kevésbé felekezeti, mint a kor fősodrába tartozó progresszív irányzatokba tagolódtak. Ha lehetne kivételt említeni, Pálóczi Horváth Ádám vagy Tisza István lenne a maga nagyságával és tragédiájával. A két világháború közötti magyar közélet népi mozgalmának súlypontját óhatatlanul a reformátusság viselte helyzetéből adódóan, hiszen a magyar reformátusság zömét a paraszti, illetve középnemesi réteg alkotta. Ahol a főnemesség is református volt, Kelet-Magyarországon és Erdélyben, ott sem az a fajta alá-fölé rendelés volt a jellemző, mint az ország más részein. Ez részben a történelmi örökségben keresendő, másfelől pedig Trianon következményében, ahol a főnemesi rétegekre inkább történelmi felelősséggel mintsem ellenségesen tekintettek. A Bánffyak, Telekiek, Bethlenek, Béldyek, Kendeffyek története jól mutatja ezt.
Ugyanakkor a két világháború közötti Magyarország anakronisztikus önmagára találása nem tudta feloldani azt a társadalmi feszültséget, amely a harmincas évekre robbanásig feszült. A katolikus egyház birtokbeágyazódásánál fogva kettősségre kényszerült. Nem kívánta feladni privilégiumait, miközben a magyar megújulás szószólójává lett. A reformátusságnak helyzeténél fogva nem kellett félteni nagybirtokait, mert nem voltak, ugyanakkor feltörekvő fiai, az ún. népiek ekkor kerültek a magyar szellemi élet porondjára. Az olyan súlyos társadalmi kérdések, mint a földkérdés, az egykézés, a nemzeti tudatvesztés érzékenyebbé tette a többségben is kisebbségi reformátusságot. A kisebbség mindig érzékenyebb a veszélyeztetettség érzékelésében.
„A '30-as évek elejére létrejött egy jelentős, aktivizálható, közéleti kérdések iránt fogékony, keresztyén hitvallásos keretek között szerveződő református ifjúsági hálózat.” – idézte Kiss Réka történész a korabeli állapotokat. Ez az ifjúság hitvallásos elköteleződésben nagyon is időszerű társadalmi kérdésekkel kezdett foglalkozni. Az 1928-tól induló „református” Szárszó egy másfajta minőséget jelentett, olyant, amelynek kérdésfelvetései a 20. századot végigkísérték.
Kétségtelen, hogy az origó: 1943. Ekkor már nyilvánvaló, hogy Németország elveszíti a háborút. A magyarság sorskérdéseit az a 600 szárszói konferenciázó látja és vitatja a leginkább. A kérdés a veszteség utáni hogyan tovább. A Német László-i harmadik út feszül az Erdei Ferenc-i baloldali reálpolitikának. Legalábbis ez a mai értelmezés épp annak az 1945 utáni interpretációtól sem mentesen, amely mindmáig meghatározza az érdeklődő köztudatot. Kétségtelenül ez volt a fősodor. Nézzünk csak a nevekre: Balogh Edgár, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Nagy István, Palotás Mihály, Veres Péter, Németh László, Nagy István, Fitos Vilmos, Asztalos István, Darvas József, Somogyi Imre, Jócsik Lajos, Dobi István, Denke Gergely, Szabédi László, Bözödi György, Andók István, Muharay Elemér, László Gyula, Juhász Géza, Püski Sándor, Gombos Gyula a résztvevők és hozzászólók között. De a névsor mutatja, hogy a magyar református ifjúság a közéletet tágasabban értelmezte, mint ahogy a későbbi interpretációk sejtetik. Kétségtelen, a történelem fordulatában az 1943-as konferencia viszonyítási ponttá vált. De Szárszó ennél több. Mert kimarad az interpretációból a lelki megújulási igény, miként az is, ahogyan a református ifjúság a konzervatívnak ismert Ravasz László egyházi elöljáróságában egy hivatalos konferenciatelepen összegyűjtheti a hivatalos állásponttal ellenkező világlátásokat is. Szárszó nagyszerűsége, hogy megmutatta a magyar hitvallásos fiatalság elköteleződését és nyitottságát. A köz iránti elköteleződést és felelősségérzetet, ugyanakkor a másképpen gondolkozóknak is teret adott a nemzeti kérdések megvitatásában. ’43-ban itt van Erdély és a Felvidék református fiatalsága: fiatal lelkészek, teológusok, építészek, szárnyaikat bontogató irodalmárok. A nagy sorskérdéseket a napi igehirdetések, énekek rendezték egésszé. Nemcsak a helyszín, hanem a szellemiség meghatározó. Az az elköteleződés, amely később ugyanúgy szálka volt a nyilasok, mint a kommunisták szemében.
Ezt a Szárszót próbálta újjáéleszteni a rendszerváltás utáni még élő nemzedék. Pár évig élt, aztán kifulladt annak a nemzedéknek elmúlásával, akiknek vagy közvetlen emlékük, vagy közvetett hatástörténeti élményük volt.
Az idei évben, augusztus 24-27. között a reformátusok Szárszója újra életre kelt. Nem fiatalokkal, s nem is egészen önszerveződéssel, de kétségtelenül nagyon jó gondolatok mentén. Az új kezdet nagyot markolt, viszonylag sokat is fogott, de megmutatta annak igényét, hogy az egyre inkább eszközeire hagyatkozó világban mekkora hatása van az élő szónak és vitának. És hogy milyen igény van egy szellemi térre, ahol kulturáltan lehet beszélgetni a jövő kérdéseiről.
Mert két út van előttünk – ez volt a bevezető előadás egyik gondolata –, a múlt megismerése és egyben értelmezése, vagy annak semmibe vétele. Azaz a múltat vállalva vagy „végképp” eltörölve kereshetjük a jövendő lehetőségeit.