Azonosította a rendőrség a szerda esti Ráday utcai kollégiumtűz egyetlen áldozatát: az elhunyt egy 47 éves veszprémi férfi volt, négy iskolás korú kislány édesapja, aki vendégként töltötte az éjszakát a református kollégiumban. A Magyarországi Református Egyház minden lelki és anyagi segítséget megad a gyászoló családnak, támogatásukra a következő számlaszámot különítették el:

    Magyarországi Református Egyház
    11100104-19024048-40000004
    A közlemény rovatba, kérjük, írják be: „tűz"

    A külföldről történő utaláshoz szükséges kódok:
    IBAN: HU29 1110 0104 1902 4048 4000 0004, SWIFT kód: CIBHHUHB

Gyűjtés indult az áldozat családjának - reformatus.hu

A kollégiumtűzben egy ember meghalt. Mindenkinek sikerült kimenekülnie, de valahogy ennek az egynek nem. Nem tudom, ki hogyan élte meg hírt, de nekem ez így abszurd. Mindenki, kivéve ezt az egy embert. Valahogy itt nem működik semmiféle logika, nem áll össze a világ, a rend, valami szépen rendezett, logikus egész. S az első elemi reakció, ami kitör belőlem: a tiltakozás. Hé, Úristen, itt valami nincs rendben! Miért pont ez az egyetlen egy ember? Mennyivel volt ő rosszabb, mint a többi? Nem gondolod, hogy sokkal igazságosabb lett volna, ha ezt az egyet is kimented, ha már úgy gondoltad, hogy tüzet hozol arra az épületre? Nem gondolsz a családjára, a szeretteire? Miféle igazság a Te igazságod? Az egyiket megmented, a másikat nem? Mindenkit megmentesz, kivéve azt az egyetlen egyet? És még a tetejébe azt is várod tőlem, hogy higgyek Benned? Mert Te mindent oly’ szépen intézel? Miféle logika ez, Úristen? Nem vagy Te egy kicsit következetlen?

 

 

 

Ez a legjobb, amit egy férfi kaphat? Ez az? Nem bújhatunk el előle, már nagyon régóta ez megy. Kinevethetjük, hangoztatva a régi, szokványos kifogásokat. De valami végül megváltozott. És nincs visszaút. Mert mi...Mi hiszünk abban, ami a legjobb a férfiakban. Hogy mondjuk azt, ami helyes. Hogy tegyük azt, ami helyes. Néhányan már ilyenek, kis és nagy dolgokban. De néhány nem elég. Mert a fiúk, akik figyelnek, a holnap férfiai lesznek.

 

Napjainkban egy reklám messze nem arról szól pusztán, hogy bemutasson egy-egy új terméket, hanem ideológiát közvetít. Meglehetősen naiv gondolkodás azt feltételezni, hogy korunk ismert nagy cégei, amelyek legyártják a mindennapi élet szokványos termékeit, csak afféle semleges termelők, s nincs semmi közük a tudatiparhoz. Sőt, nyugodtan mondhatni, bizonyos értelemben ők lettek az ideologikus tartalmak leghatékonyabb közvetítői. Itt van ez a Gillette reklám, amelyben már szó nem esik a pengéről, a borotváról, viszont kőkeményen beszáll a ma központi témává tett férfi-nő identitásvitába.

Orbán helye nem a kereszténydemokrata pártcsaládban, hanem a 20. századi történelem legsötétebb idejéből ismerős szélsőjobboldalon van.

A Demokratikus Koalíció levele Manfred Weberhez - MTI-OS/Mandiner

Azt tudják, hogy a kommunizmus nem szexi, ezért egy elnyomó rendszerrel korábbra nyúlnak vissza és merőben küldőleges dekorációként átemelnek néhány díszletet a ’45 előtti korszakból, hogy ne tűnjenek annyira komcsinak mint amennyire ösztönösen azok.

Gomperz: Vánszorgunk a forradalomba - HVG

Olvasom a DK Manfred Weberhez írt levelét. Eszerint „Orbán helye nem a kereszténydemokrata pártcsaládban, hanem a 20. századi történelem legsötétebb idejéből ismerős szélsőjobboldalon van.”  Aztán olvasom Gomperz Tamás írását, aki szerint Orbán flörtöl a horthyzmussal, de valójában kommunista: „Nem messze, a Szabadság téren is egy horthyzmust mosdató ótvart avattak fel, szintén az éj leple alatt, mert amikor más aludni szokott vagy kamatyolni, ők szobrokkal szórakoznak. Ettől még nem igaz az az állítás, hogy ténylegesen is a Horthy-rendszert akarják restaurálni. Ha alaposabban megvizsgáljuk a működésüket, akkor megállapíthatjuk, hogy a reflexeik, az asszociációik, a hatalmi logikájuk, az ízlésük, a stílusuk és a viselkedésük lényegesen közelebb áll a kommunistákhoz mint a háború előtti uralkodó osztály tagjaihoz.” Teljesen nyilvánvaló, hogy a liberális ellenzéki beszéd azért ilyen zavaros, mert képtelen megszabadulni a II. Világháború utáni múltértelmezés szokványos kliséitől. Még mindig azt feltételezik, hogy a történelem tényleg véget ért, vagyis a liberális európai múltértelmezés végérvényesen győzött. Eszerint eljött a nemzetek felettiség és a keresztyénség utániság korszaka, amely megnyitja az utat a korábbi sajátszerűségek felszámolásán keresztül az egységesülés felé. S aki ezt kétségbe vonja, az értelemszerűen vagy fasiszta, vagy kommunista, de leginkább mindkettő. De lehetne akár ku klux klanista is, csak az nálunk nem működik történelmi asszociációs bázisként.

 

Tüntető: "Basszátok meg Jézust, faszfejek!"

 

 

„Geci, hogy védik a kibebaszott jászolt, bazmeg! Kereszténydemokrácia, a faszomat, azt. Basszátok meg Jézust, faszfejek!” – jelentette ki az egyik túlóratörvény ellen tiltakozó fiatal a meghitt adventi várakozás jegyében a Kossuth téren. (Az eset 1:55:15-től látható a Mérce facebookos közvetítésében.)

Tüntető: „Basszátok meg Jézust, faszfejek!” - Mandiner

Természetesen, az ellenzék igyekszik bagatellizálni ennek a szerencsétlen tüntetőnek a nyomdafestéket nem tűrő, keresztyénség-gyűlölettől izzó szavait. S valóban, mondhatjuk akár azt is, hogy az eset szóra sem érdemes, mindenütt vannak megbomlott agyú, őrült szélsőségesek, akik áthágnak minden határt. Egyedi, elszigetelt esetről van tehát szó, nem kell vele foglalkozni. De épp az ilyen hozzáállás sejtet valamit abból, hogy valami itt még sincs rendben. Mármint a mércével, azok részéről, akik állandóan a gyűlölet ellen küzdenek. Képzeljünk csak el egy ilyen gyűlöletbeszédet bármiféle más kulturális-vallási csoporttal szemben. Rögtön cikkek sora jelenne meg, teszem hozzá, okkal, hogy bizony ez az egyetlen eset is arra utal, hogy a mélyrétegekben igenis létezik az adott csoporttal szembeni gyűlölet, csak rejtőzködik. Igenis, sokféle fóbia létezik, s a mai liberalizmus azzal tünteti ki magát, hogy engesztelhetetlenül küzd a gyűlöletek ellen, sőt mintha fenntartani akarná magának azt a jogot is, hogy saját fóbia-szótárat hozzon létre. De valahogy ebbe a szótárba nem bír bekerülni a krisztofóbia. Következtetésképp, ha váratlanul felszínre bukkan egy ilyen keresztyénség-gyűlölettől fröcsögő kiszólás, akkor abból nem kell semmilyen következtetést levonni. De ha egy ugyanilyen kiszólás egy másik kulturális-vallási csoportot érint, akkor abban már jelenséget kell látni.

Hatvan évvel ezelőtt, 1958. december 5–7-én – alig egy héttel Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőparancsnok december 1-jei kivégzése után – a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága határozatot fogadott el a kollektivizálás meggyorsításáról. Az állampárt vezető testületének határozatával kezdetét vette egy túlzás nélkül hadműveletnek nevezhető politikai kampány.

A kényszerkollektivizálás végére megszűnt a hagyományos paraszti társadalom Magyarországon, bár nem ellenállás nélkül. Miként törte meg a parasztságot a kommunista diktatúra folyamatos próbálkozása a kollektivizálásra? Hogyan diszkriminálták még a téeszekbe kényszerített parasztságot is a Kádár-korban?

Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történész elnökével és Horváth Gergely Krisztián történésszel beszélgettünk.

(...)

HGK: A paraszti társadalmat 1961-gyel felszámolták. A munkaközpontú, aszkézisre is hajlandó paraszti mentalitás ugyanakkor a jelenig kitapintható, bár mára erőteljesen erodálódott. Jól látszik ez például a gyorsan végbemenő szekularizációs folyamatokból is.
A paraszti életforma alapja rendült meg a kollektivizálással.

Az, hogy ma a templomba járó embert sok helyütt szinte kizárólag az öregasszonyok jelenítik meg, az a hatvanas évek első felétől eredeztethető, s erre rásegített egy tudatosan egyházellenes politika.

KR: Ami itt lezajlott, az nem csak a parasztok története. A magyar társadalom többsége az agráriumból élt. A paraszti társadalom felszámolása nélkül nem lehet megérteni, hogy ma milyen problémákkal küzdünk. (...)  Így érthetjük meg, hogy milyen állapotban érte a rendszerváltás az országot, és hogy miről beszélünk, amikor a kommunizmus örökségéről beszélünk. Ezek a folyamatok, az akkori problémák máig, generációkon át húzódnak, ezért visszatetsző azt mondani, hogy harminc évvel a rendszerváltás után ne beszéljünk a kommunizmus örökségéről.

Szilvay Gergely: Így számolta fel a parasztságot a kommunizmus – interjú a NEB történészeivel - Mandiner

Ez bizony nem lesz ez nyájas óévi-újévi poszt. Nem mintha ünneprontó szeretnék lenni, csak a Mandineren Szilvay Gergely készített egy interjút Földváryné Kiss Réka és Horváth Gergely Krisztián történészekkel, akik felhívják a figyelmünket arra, hogy pontosan hatvan évvel ezelőtt kezdődött el a téeszesítés utolsó, befejező, erőszakos hulláma. Mint tudvalévő, számunkra, reformátusok számára (is) ez azt jelentette, hogy a kommunista diktatúra szétverte egyházunk társadalmi bázisát. Ez ugyebár egy szimpla történeti adat. Hatvan év. Igazán nem szoktam untatni a tisztelt Olvasót holmi személyes élményekkel, nem vagyok az a típus, aki magáról beszél. De most kivételt teszek. Mert ez a hatvan év az én életem, mint ahogyan sokunké is. Mondhatni, a téeszesítés és egyházunk szétverése életem legszemélyesebb történelmi alapélménye, amelyet ott, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a magyaralmási gyülekezetben és parókián átéltem. Persze, az akkori élményeknek a maradandó hatását csak később fogtam fel igazán, s ha magyarázatot kell adnom arra, hogy miért vagyok szinte zsigerileg jobboldali és konzervatív, s miért is rezzenek össze még ma is a kommunizmus szó hallatán. s miért is látom úgy mai európai keresztyénségünket, mint amelyet védeni kell, merthogy támadva van, akkor az okát valahol itt kell keresni.

Elfogadhatatlanok a politikában azok a hangok, amelyek mindenért a migránsokat okolják, és megfosztják a szegényeket az őket megillető jogoktól – idézi Ferenc pápa szavait a Vatikán által kedden kibocsátott békeüzenet.

A nyolcvankét éves egyházfő, aki a január 1-jei béke világnapjának kapcsán tartott beszédet, korábban már többször szót emelt a migránsok érdekében, és most is hangsúlyozta, hogy egyetlen politikusnak sem szabad a céljai elérése érdekében a migránsok elleni idegengyűlöletet, illetve rasszizmust és nacionalizmust felhasználnia. Úgy vélte, a nacionalizmus fenyegeti a világbékét, mert lerombolja az emberek egymás közti bizalmát a globalizálódó világban.

Hangsúlyozta, hogy a politika legfontosabb feladata a béke megteremtése. Nyilatkozatában több olyan súlyos hibát említett, amely szerinte rossz hatással van a közéletre, egyebek mellett a rasszizmust, az állami pénzek hűtlen kezelését, és a környezetvédelem elhanyagolását.

Múlt héten a pápa méltatta az ENSZ globális migrációs csomagját mint olyan eszközt, amely révén felelősséggel, szolidaritással és könyörülettel lehet segíteni azokat, aki elhagyják hazájukat. Az ezzel kapcsolatos marrákesi konferencián több ország, köztük Magyarország, Olaszország, Lengyelország és az Egyesült Államok nem vett részt.

Az egyházfő előzőleg már Donald Trump amerikai elnököt és Matteo Salvini olasz belügyminisztert is figyelmeztette, tartsák tiszteletben a migránsok jogait.

Ferenc pápa: Elfogadhatatlan, hogy egyesek mindenért a migránsokat okolják - Mandiner/MTI

Nem tudom, szabad-e itt átlépnem határokat? Református keresztyén vagyok, ez a blog is bevallottan és karakteresen az.  A mindenkori pápa pedig a római katolikus egyház első számú képviselője. Ha a hagyományos felekezeti megosztottság mentén nézném a dolgokat, akkor azt mondanám, semmi közöm ahhoz, hogy mit mond a pápa, ő katolikus, én pedig református, tehát a pápa azt mond, amit akar, ez engem nem érint. Csakhogy mára alapvetően megváltozott a helyzet. Míg a régi keresztyén Európában a reformációt követően a felekezetek egymással szemben határozták meg és különböztették meg önmagukat, addig mára a keresztyén önértelmezés új viszonyítási pontjai jöttek létre. Nevezetesen, a szekularizált, nem keresztyén világ, s most újabban a migráció következtében az iszlám megjelenése a látóhatáron. Akárhogyan is, a migrációban megjelenő iszlám immár nagyon is könnyen elképzelhető közelsége alapvető kihívásként veti fel nyugati zsidó-keresztyén civilizációnk mibenlétének kérdését. S hogy mit mond a pápa ebben a helyzetben, messze túlmegy a felekezeti megosztottság szokványos határain, minthogy a migrációban rejlő vallási-kulturális-civilizációs kihívás egész Európa kulturális arculatát és belső koherenciáját érinti. Arról nem is beszélve, hogy a pápa hangja – felekezeti megosztottság ide vagy oda – mégis csak mértékadó, mint ezt pontosan lehet látni az Egyházak Világtanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája migrációval kapcsolatos nyilatkozataiban is. Ha akarjuk, ha nem, a pápa megszólalásának migráns-ügyben mindig lesz olyan olvasata, hogy benne az egész nyugati keresztyénség normatív hangja szólal meg. Attól tartok azonban, hogy a társadalmi valóságban messze nem ez a helyzet, s a pápa – ő tudja, miért – elég leplezetlenül felvállalt egy karakteresen egyoldalú, a mai politikai koordinátarendszerben liberálisként azonosítható nézőpontot a migráció kérdésében. Ezzel nyíltan a nyugati liberális ideológiai főáramlat mögé állt. Keresztyén magánemberként kénytelen vagyok hangot adni csalódottságomnak és értetlenségemnek. Egyszerűen nem értem, hogy a pápa, a nyugati keresztyénség első számú képviselője és szószolója miért nem lát a keresztyénségre nézve feloldhatatlan konfliktusforrást, sőt veszélyt az iszlám egyre erőteljesebben körvonalazódó európai jelenlétében?

„Amerikát mindig is a pártos identitások jellemezték. Most azonban a pártos identitások egyre inkább egybeesnek az ideológiai és a társadalmi identitásokkal. Politológusok szerint ez veszélyes, hiszen gyengíti a kompromisszumra való képességünket” – írja Emily Badger és Quoctrung Bui a New York Timesban.

Tanmese az ideológiai szakadékról - Metazin

A Metazin szemléz egy, a New York Times-ban megjelent anyagot, amelyben két politológus,  Emily Badger és Quoctrung Bui amiatt aggódik, hogy egyre nagyobb méreteket ölt az amerikai társadalom ideológiai megosztottsága. Mondhatnánk, Amerika messze van, csakhogy nem nehéz ebben a megosztottságban Európára is ismernünk. Ami azt jelzi, hogy a nyugati világban, még ha Amerika sok tekintetben alapvetően más is, mégis csak hasonló szellemi folyamatok játszódnak le, vagy éppen ugyanazzal a szellemi folyamattal van dolgunk. Badger és Bui a két nagy amerikai párt mentén kialakult, egyre mélyülő ideológiai szakadékról beszél, anélkül azonban, hogy megfogalmaznák ezen ideológiák konkrét tartalmát. Az a tételük, hogy a megosztottság mögött a „pártizmus” eluralkodása áll, vagyis egy olyan attitűd, hogy a választók a világnézeti identitásukat egyre inkább a politikai identitásukhoz igazítják. Ezt pedig a politika ki is használja, ami viszont önmagukba záródó „véleménygettók” kialakulásához vezet. Ennek az a következménye, hogy egyre áthidalhatatlanabbá válik az ideológiai hasadék. Felteszik a kérdést, hogy vajon ezen hogy lehetne segíteni? Mint a szemlében olvasható, általános az a vélemény, hogy a „véleménygettókból” ki kellene törni. Ám ugyancsak a Metazin-szemle utal Ezra Klein-nek a Fox magazinban megjelent beszámolójára, mely szerint egy szociológusok által végzett kísérlet azt mutatta ki, hogy a másik „véleménygettó” nézeteinek a megismerése csak tovább mélyítette a szakadékot.

De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki...

“Fáradt érdektelenségbe süppedt a kereszténység” – interjú Márkus Tamás református lelkésszel - 777

Érdekes és fontos interjú jelent meg Márkus Tamással a 777-en. Reposztos kollégám, Németh Tamás reflektált is rá. Viszont én nem szeretnék szó nélkül elmenni egy, az interjúban elhangzott nagyon erős mondat mellett, amely nem véletlenül lett az interjú címadó mondata is. Eszerint: „De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes.” Ez a mondat ugyan nem mondja ki, hogy az érdektelenség kikre is vonatkozik, de azért a szövegkörnyezetből eléggé egyértelmű, hogy Márkus Tamás elsősorban a papokra gondol. Itt a teljes passzus. A kérdező: Martí Zoltán.

„Ezek nagyon fontos különbségek, amelyekről tudnunk kell. Ugyanakkor gyakran egyes keresztények aggasztó hangnemben bélyegzik meg egymást, ez pedig kifelé egyáltalán nem egy vonzó egyház képét mutatja.

Őszintén szólva én ezt nem nagyon tapasztalom, sokkal inkább azt, hogy teljes az érdektelenség.
Sokszor két szomszédos településen szolgáló lelkész sem tud egymásról – felekezettől függetlenül -, nemhogy azt, hogy a katolikus pap mit mond.
Én örülnék a legjobban, ha beszélgetnének egymással, mert akkor lenne egy belső diskurzus, ami azt jelenti, hogy van érdeklődés. De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes. Ugyanakkor, ahogy korábban is említettem, most kezd egy generáció megjelenni, aki ezen talán változtatni tud majd.”

Noha érteni vélem Márkus Tamást, véleményem szerint ez csak a felszín. Mélyebbre kell menni, ugyanis azt a kérdést kell feltenni, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a papi társadalom egy jelentős része olyan tüneteket produkál, amelyek – elfogadom – akár érdektelenségként is értelmezhetők?

Csak míg a politikai populizmust illő rossznak, sőt a legrosszabbnak tekinteni, addig a piaci populizmussal kapcsolatban mindez fel sem merülhet.

Csizmadia Ervin: A politikai és a piaci populizmus különös hasonlóságáról - Mandiner

Európának kordában kell tartania a bevándorlást, hogy megfékezze a jobboldali populisták egyre növekvő térnyerését – nyilatkozta Hillary Clinton a Guardiannek.

Hillary Clinton: Európának korlátoznia kell a bevándorlást! - Mandiner

Ennek a posztnak a gondolatmenetét kettő, a közelmúltban megjelent anyag indította el. Az egyik Csizmadia Ervin kitűnő cikke arról, hogy kétfajta populizmus létezik, az egyik a politikai, a másik a piaci-fogyasztási. A másik pedig egy hír arról, hogy Hillary Clinton is nyilatkozott a Guardian-nek. Az ismert brit napilap ugyanis The new populism összefoglaló címmel féléves kampányt indított a mai Európában egyre csak növekvő, s a balliberális médiában populizmusnak nevezett jelenség ellen. A lap cikkek sorozatában igyekszik feltárni a populizmus okait. Aztán ehhez a két anyaghoz már szinte automatikusan kapcsolódott a napokban lezajlott (vagy még ma is tart?) Black Friday, amelyet – ha Csizmadia tipológiáját használjuk – bízvást nevezhetnénk a fogyasztói-ipari populizmus diadalának. Na de menjünk sorjában.

A jelenkort az összeomlásban lévő zsidó-keresztény civilizáció hosszas történelmébe ágyazva értelmezem.

A zsidó-keresztény civilizációnak befellegzett – Michel Onfray a Mandinernek

Egy, a Mandineren már régóta tartó, francia gondolkodókkal folytatott interjúsorozat részeként most egy újabb beszélgetés jelent meg Michel Onfray filozófussal. Az érdeklődő olvasó a sorozatot Francia interjú cím alatt találhatja meg. Számomra egy-egy ilyen interjú megjelenése mindig ünnepi pillanat, teljesen függetlenül attól, hogy az éppen megszólaló francia értelmiségi pontosan mit is képvisel. A kortárs francia történetfilozófiai gondolkodásban járatlan magyar olvasó – amilyen én is vagyok – mégis átélheti azt az üdítő felismerést, hogy nincs egyedül, ha azt gondolja, hogy jelenkorunk egészének megértése nyomasztó súllyal nehezedik arra, aki egy kicsit is nagyobb távlatokból szeretné látni a történelmi kort, amelyben él. Az itt megjelent interjúk egytől egyig ezt a kérdésfelvetést képviselik, s attól izgalmasak, hogy a jelenkort nem fogadják el szükségszerű és magától értetődő adottságnak, hanem magyarázatra szorulóként tételezik. Így Michel Onfray, ez a számomra azért elég ellentmondásos gondolkodó, aki, mint az interjúból kiderül, a Décadence c. könyvében azt írta meg, hogy ma a zsidó-keresztény civilizáció végnapjait éljük.

Az utóbbi időben lettem figyelmes arra, hogy a Reposzton megjelenő írásaim kiemelését a Facebook nem támogatja. A blogon naponta jelenik megy egy-egy új poszt, a Facebook mindegyik szerzőnek felajánlja a kiemelés lehetőségét, az én írásaimnál viszont az olvasható, hogy a kiemelés nem támogatott. Az olvasó ezt természetesen nem láthatja, mert a kiemelés lehetősége csak az adminisztrátorok számára elérhető. Miután a blognak nincs semmilyen fizetett szerzője, szerkesztője, alkalmazottja, adminisztrátora, az adminisztrátori feladatot is minden szerző maga látja el. Természetesen, itt nem az én személyem az érdekes. Hanem az, hogy valamilyen okból a Facebook különbséget tesz tartalmak között, még egy formailag-technikailag egységes blogon belül is, vagyis tartalom-felügyeletet és szűrést végez. Ez, noha nem a cenzúra szélsőséges formája, tehát tiltás (még) nincs, de azért mégis csak nagyon is könnyen beazonosítható cenzúra. De a dologban az a legérdekesebb, hogy a Facebook úgy tesz, mintha információt adna az általa folytatott eljárásról, formailag felkínálja a magyarázatot, de valójában az adminisztrátor előtt rejtve marad, hogy egy-egy jegyzet kiemelése miért is nem támogatott. Vegyünk egy példát, képeken bemutatva.

Mäder szerint az átfogó történelmi narratívák a kor spirituális igényeit igyekeznek kielégíteni. A világ felgyorsult, a globalizáció és a technológiai fejlődés a hétköznapi élet bevett rendjét is felborítja, ami egzisztenciális bizonytalansággal jár. Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.

Az élet, a világmindenség meg minden- Metazin

A Neue Zürcher Zeitungból szemléz egy érdekes cikket a Metazin. A szerző, Claudia Mäder azt a kérdést teszi fel, hogy vajon miért olyan népszerűek ma – ahogy ő nevezi – a nagy történelmi narratívák? A latin eredetű narratíva ma nagyon divatos szó, egyszerűen elbeszélést, elmesélést jelent. Azt, amikor valaki elmond egy történetet. A nagy történelmi narratíva viszont arra vállalkozik, hogy nem vész bele a történelem apró részleteibe, ahogyan ma a történész szakma teszi, hanem arra tesz kísérletet, hogy elmesélje az egészet. Mármint az emberiség eddigi történetét. Mäder arra kíváncsi, hogy vajon ezek az emberiség egész történetét elmesélő művek ma miért olyan népszerűek? Az ilyen nagy elbeszélők közül hármat említ, köztük a nálunk is ismert Yuval Noah Harari-t. Mäder arra jut, hogy ezek a nagy történelmi narratívák nem tekinthetők történettudományi műveknek, inkább csak lelki igényt elégítenek ki. Mäder szerint „Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.”

A hajléktalanokat büntető szabályozás október 15-én lépett életbe a közterületen életvitelszerű lakhatást jogellenessé téve. Azóta ismert közéleti szereplők, színészek, ügyvédek, bírák és civilek sorra demonstráltak a hajléktalanok mellett, tiltakozva az antihumánus szabályok ellen.

Hajléktalanok: Trócsányi szerint a 2012-es AB-határozat már nem lehet precedens - atv.hu

„Ez rettenetes. Mi lesz velük? Nem lehet elvenni, ahonnan már nincs. Kiveszik a kezükből, vagy a szájukból az ennivalót? Mi ez?”

– sorolta a kérdéseket, majd hozzátette: rettenetesen fáj neki, hogy végig kell nézni, ahogy ezeket az embereket elviszik. Hernádi a műsorban elmondta: nem fél a közéleti szerepvállalás miatt, mert a szívében tudja, hogy jó ügyek mellé áll oda.

Hernádi Judit kiborult a hajléktalanok üldözésén - nyugatifeny.hu

Noha a két csoport, a migránsok és hajléktalanok csoportja teljesen különböző, mégis mint jelenség, mindkettő alkalmas arra, hogy az emberi szenvedéshez való viszonyt a politikai közbeszéd tárgyává tegye. Az Országgyűlés a jogi problematikán túl nem kis morális kockázatot is vállalt azzal, hogy alkotmányszintű döntést hozott arról, hogy a hajléktalanok életvitelszerűen nem tartózkodhatnak az utcán. Éppen azért kockázatos, mert a hajléktalanságról mint az emberi szenvedés egyik formájáról szóló közéleti beszéd egy pillanat alatt az erkölcsi jó és rossz küzdelmének a politizált színtereként tűnhet fel. Egy ilyen döntés nagyon jól jön a ma összefoglalóan liberálisnak nevezett ideológia számára, amely az egyetemes erkölcsi jó megteremtéséért vívott küzdelmében előszeretettel hivatkozik a nyitottság nevében a határtalan befogadásra, a korlátlan részvétre és egyetemes szeretetre, kihasználva az amúgy tényleg a legtöbb emberben meglévő részvétet a szenvedés iránt. Innen van az, hogy mind a migránsokhoz, mind a hajléktalanokhoz való viszonyról szóló liberális politikai beszéd alapvetően erkölcsi természetű, s a jelenségben a jó és a rossz harcát véli felfedezhetni.

Kirk nem ismerte alaposan a klasszikus német kultúrát, de szépirodalmi műveltsége, keresztény elkötelezettsége, morális alapállása, modernitás-ellenessége világossá teszi ma is: a konzervatív hagyomány gazdagsága erőteljes alternatívát kínál a szektariánus-diszkriminatív liberális kultúrával szemben.

Ennek jelentősége ma szinte még erőteljesebb, mint halála idején, 1994-ben: a klasszikus liberalizmus ma minden téren groteszk szélsőségbe csapott át, amellyel szemben a hagyomány valóságos gazdagságának feltárása, felmutatása, továbbgondolása elsődleges jelentőségű.

Mezei Balázs: Russel Kirk 100 - Mandiner

Köszönet Mezei Balázsnak, aki a Mandineren emlékezett a száz éve született Russel Kirk amerikai gondolkodóra, akinek a munkássága nélkül aligha elképzelhető a mai nyugati konzervatív gondolat, sőt ő volt az, aki hihetetlen, máig élő hatással meg tudta fogalmazni magának a konzervatív gondolatnak a mibenlétét. Könyve, The Conservative Mind: From Burke to Santayana kötelező olvasmány mindazok számára, akik szellemileg kritikusan viszonyulnak ahhoz a napjainkat már régóta uraló, sok tekintetben szélsőséges gondolatvilághoz, amely önmagát liberálisnak tekinti. Nem véletlen, hogy Mezei Balázs nem marad meg szorosan Kirk bemutatásánál, hanem erőteljesen felhívja a figyelmet a konzervatív gondolat mai szerepére egy olyan világban, amelyben a modernitás fogalmának értelmezését szinte teljesen kisajátította a mai liberális eszmevilág. Nem véletlen, hogy emlékezése azzal zárul, hogy épp itt az ideje, hogy a defenzívába szorult konzervatív gondolatnak a mai Európában és Magyarországon is meg kell szerveznie önmagát. Ebben a világnézeti küzdelemben Kirk megkerülhetetlen.

A holokauszt azonban nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúránk legbensőbb lényegét érintő kérdés, ezért tehát nyitott végű történet. Kulturálisan a holokauszt lényege a Gonosz teljes értékű megjelenése.

Gerő András: A holokauszt története és a Gonosz mibenléte - 24.hu

Igen érdekes írást közöl Gerő András a Sorsok Háza kapcsán. Azt mondja, hogy a Sorsok Háza üzenetét két nézőpontból lehet megfogalmazni. Létezik a történeti sík, amely elmondja a holokauszt történetét. Ám létezik egy másik nézőpont, amelyet ő esszencialistának nevez, s amely a holokausztot úgy mutatja be, mint a Gonosz „teljes értékű” megjelenését.  Szerinte kulturálisan ez a holokauszt lényege. Nekem ez a látásmód tetszik. A Gonosz beemelése ugyanis egy történeti esemény értelmezésébe egyrészt visszanyúl az emberiség történetéből, így a zsidó-keresztyén kultúrkörből is nagyon is jól ismert elbeszélésekhez, másrészt akarva akaratlanul kikezdi napjaink antropológiáját, amely egyszerűen szemet huny a rossz és annak végső formája, a gonosz egyetemes és kiküszöbölhetetlennek tűnő jelenléte fölött.

Wolfgang Weissbach, a templom korábbi evangélikus lelkésze a lapnak azt mondja: „A muszlimok megmentették a templom épületét”, és hozzáteszi: „az imádság háza maradt”, ő pedig örül ennek. „Hála Istennek ez tovább folytatódik.”

Mecset lett egy hamburgi templomból - Mandiner

Történt, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung riportban számolt be arról, hogy Hamburg Horn nevű részén egy evangélikus templomot mecsetté alakítottak át. A hírt a Mandiner átvette, s aztán ugyancsak a Mandineren Üres templomból teli mecset: ez az élet rendje címmel Szalma György kitűnő írásban reflektált rá. Az átalakítási kezdeményezésről a FAZ 2016-ban beszámolt. Frank Bergrande írását az evangelikus.hu közölte - kommentár nélkül. Az akkori cikkre reagáltam is az Iszlamizáció kísértete c. posztomban. Ott még arról volt szó, hogy a mecsetté alakítás kezdeményezése élénk tiltakozást váltott ki. Ez a FAZ - cikk viszont már sikertörténetről ír. A riportot készítő újságíró, Matthias Wyssuwa, arra volt kíváncsi, hogy vajon a mecsetté átalakított templom volt lelkipásztora miként éli meg a történetet. No és itt jön a döbbenet. A pap, Wolfgang Weissbach örül annak– ahogyan a Mandiner-szemlében olvashatjuk –, hogy a „Muszlimok megmentették a templom épületét”, és hogy az az „imádság háza maradt”, „Hála Istennek ez tovább folytatódik.”  Nincs félreértés, nincs félrefordítás. Wolfgang Weissbach, a keresztény lelkipásztor örül annak, hogy a templomából mecset lett. No, ez itt a vég.

Ha a liberalizmus nem az, mi lenne tárgyilagos és racionális?

Babarczy Eszter: Hol van a NER filozófiája? - Mandiner

Izgalmas vita bontakozott ki a Mandineren. Onnan indult, hogy Babarczy Eszter éles kritikával illette Lánczi András írását, amely megkérdőjelezi az „alapértékek”, az „emberi jogok” fogalmának racionális megalapozottságát. Mire Babarczy azzal vágott vissza, hogy ő viszont nem látja a NER filozófiájának kultúrateremtő képességét. Szerintem több mint figyelemre méltó, hogy miközben Lánczi az „alapértékek”, az „emberi jogok” fogalmaiban megtestesülő mai európai liberalizmust teszi általános elvi szinten kritika tárgyává, addig Babarczy ebben a gesztusban nem lát semmi mást, mint a NER ideológiájának megnyilatkozását. Magyarán, egy általános elvi-filozófiai kérdést belerángat egy konkrét politikai kontextusba, de úgy, hogy közben a mai liberalizmust mégis kiemeli a politikai kontextusból, s a több száz éves liberális hagyomány egyenes folytatójaként tünteti fel. Ezzel vélhetően azt akarta elérni, hogy bizonyítsa: a liberalizmusnak van hagyománya, míg a NER filozófiája nem teremtett kultúrát, s nem is tud, hiszen szerinte nincs olyan „objektív” és „racionális” elmélet, amely a liberalizmus hagyományával szembeállítható lenne. A vitába eddig bekapcsolódott Szilvay Gergely, Aristo, Mezei Balázs, Paár Tamás, s végül újra Szilvay Gergely.

Kísértet járja be Európát, a felcserélés ideológiájának kísértete. Bármennyire is gigantikus horderejű legyen ez a jelenség, csupán egy apró részét képezi annak a sokkal alapvetőbb és kiterjedtebb folyamatnak, amit globális felcserélésnek hívok, ami szerint mindent helyettesíteni lehet valami mással, kezdve az emberrel, amit az Egyneműsített Emberi Matéria (EEM) szintjére redukálnak. A felcserélés a poszt-poszt-indusztriális (és természetesen virtuálisan már poszt-emberi, és már bizonyosan poszt-humanista) modernitás központi gesztusa: felcserélni az igazat a hamissal, a valóságot a valótlansággal, az eredetit a másolattal, a természetest a mesterségessel, a kézműves terméket a hamisítvánnyal, minden dolgot és minden tevékenységét a fapados verziójával, a várost és a vidéket a külvárossal, a külvárost az általános bódévárossal, a dolgot a jellel, a lakost a turistával, a valóságos világot a turisztikai látványosságokkal, a bennszülötteket a kívülről érkezőkkel, Európát Afrikával, a férfit a nővel, a férfit és a nőt a robotokkal, az emberiséget egy bárgyú poszt-emberiséggel és így tovább.

Renaud Camus: Ismét két Európa van - Mandiner

Akkor figyeltem fel Renaud Camus francia íróra, amikor a Mandineren megjelent vele egy nagyinterjú. Rögtön megállapítottam (mondjuk, ehhez nem kellett különösebb éleslátás), hogy ez az ember szóalkotásban valami egészen zseniális. Az ő találmánya a „Nagy Felcserélés” fogalma, amellyel arra tesz kísérletet, hogy néven nevezze a korunkat uraló balliberális ideológia valódi természetét. Persze, lehet vele vitatkozni, ám a hatása vélhetően annak tulajdonítható, hogy elméletével magyarázhatóvá válnak korunk tipikus jelenségei. Már persze azok számára, akik soha nem gondolták, hogy „az, ami van” úgymond a személytelen történelem szükségszerű következménye, hanem mindig is éltek azzal a gyanúval, hogy a balliberális kulturális hegemónia mögött nagyon tudatos világkép és egyeduralmi szándék áll, s amelynek legrafináltabb trükkje az, hogy az úgynevezett „progresszió” természetes és magától értetődő velejárójaként állítja be önmagát. Holott ez a mai, „modernnek”, „posztmodernnek”, „progresszívnak”, vagy bárminek is nevezett értékvilág, gondolkodásmód minimum magyarázatra szorul. Camus nyilván annak a konzervatív szellemi vonulatnak a nagyon hatásos képviselője, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a balliberális kulturális uralom világképi alapjait. Ennek átütő erejű verbális eszköze a „Nagy Felcserélés” fogalma, de ugyanilyen zseniális az általa alkotott „Egyneműsített Emberi Matéria” szóösszetétel is. Javaslom az efféle témák iránt érdeklődőknek, először olvassák el az íróval készített nagyinterjút, amelyben kifejti a „Nagy Felcserélés” jelentését. Az alábbiakban én inkább az „Egyneműsített Emberi Matéria” kifejezésre fókuszálnék.

„Büszke vagyok, hogy a Magyarországról szóló jelentés megszerezte az Európai Parlament támogatását, de ez mindenekelőtt a magyar állampolgárok jogairól szól. Köszönetet mondok azoknak a kollégáimnak, akik számára a demokrácia és a jogállamiság védelme a pártérdekek felett áll.”

Judith Sargentini: Büszke vagyok, hogy elfogadták a jelentést, de ez a magyarok jogairól szól - 168 Óra

Eljött az igazság pillanata. Ez a mondás jutott eszembe a Sargentini-jelentés erőszakos és manipulatív elfogadtatása után. Ezt a szólást akkor alkalmazzuk, ha valaminek a mibenléte nem egyértelmű, de eljön a pillanat, amikor lehull a lepel, s valamiről, ami rejtőzködő, ami leplezi önmagát, kiderül az igazság. Nos, ha valakinek eddig kétségei lettek volna az önmagát liberálisnak tartó, s Európát ma uraló ideológia valóságos természetéről, akkor ez a történet bízvást vonulhat be az emlékezetbe a liberális önleleplezés történeteként. S ha valaki eddig azt gondolta volna, hogy az önmagát liberálisnak tartó világkép uralma, s ezzel Európa mai szellemisége csak úgy magától alakult ki a „haladás” természetes velejárójaként, akkor ez a történet pontosan megmutatja, hogy szimpla diktátumszerű ideológiáról van itt szó, amely fenyegetve érezte uralmi helyzetét, s kénytelen volt önmaga rejtőzködő természetét feladni, s megmutatni valódi lényegét. S a lényeg pedig az, hogy ez a liberalizmus nem tűri el, ha bárki is az általa képviselt világkép igazságát megkérdőjelezi, s netán vele szemben egy más valóságértelmezéssel áll elő.

Mi legyen a tengerben úszkáló felborultakkal?

Nem kell őket kimenteni?

Biztosan ügyesen megkerülnéd a választ, és azt mondanád, amit Soros György mindig is mondott: a problémát ott kell megoldani, ahol keletkezik.

Persze.

De addig is hagyjuk őket vízbe fulladni?

Na, az ilyesmikre nem szeretsz válaszolni. Mert, gonosz feltételezésem, legszívesebben azt mondanád: igen, hagyjuk.

Ez a gondolkodás tényleg alkalmas egy keresztény Magyarország felépítésére?

De egyáltalán: mi az, hogy keresztény Magyarország?

Egyszer már ezt hallottuk a neked mintául szolgáló harmincas-negyvenes években.

Azt jelentette, nem zsidó.

Húsz év zsidógyűlölet, zsidógyűlöletbe mártogatott nemzetnevelés után hatszázezer magyart adtunk halálra. Eichmann tanúsíthatná, kiemelkedő buzgalommal.

És persze elloptuk, amijük volt.

Mert a fosztogatásban nagyok vagyunk.

Aki egy embertömeget masszaként kezel – zsidó, migráns –, az elindult a legyilkolásuk felé vezető úton.

Mi a te kereszténységed?

Vekerdy Tamás: Nyílt levél Orbán Viktornak - Élet és Irodalom

Vekerdy Tamás nyílt levelet intézett Orbán Viktorhoz az Élet és Irodalomban, amely ezzel a kérdéssel zárul: „Mi a te kereszténységed?” ( Ne lepődjön meg az olvasó, ha a levelet el akarja olvasni, akkor előbb egy reklámra kell rákattintania.) Nos, engem ez a levél nem felháborít, hanem mélységes szomorúsággal tölt el. Mégpedig azért, mert az ismert oktatási-nevelési szakértő, akinek az írásait mindig is szerettem, még ha nem is mindenben értettem vele egyet, magához képest is megdöbbentően szimpla, a balliberális oldalról unalomig ismételgetett sablonokat vonultat fel keresztény-alapú bevándorláspárti véleményének alátámasztására. Az ismert módszer lényege: a kereszténységgel kell támadni azokat, akik keresztyén alapon nem befogadáspártiak. Ez a levél mintapéldánya a balliberális keresztény alapú érvelésnek a befogadás mellett. Na de hogyan is kell zsarolni a kereszténységet a kereszténységgel? Nézzük sorra.