Országszerte összesen 4491 határsértőt fogtak el a rendőrök péntektől vasárnapig - tájékoztatta az Országos Rendőr-főkapitányság kommunikációs szolgálata hétfőn az MTI-t. 
A legtöbb határsértőt mindhárom nap Csongrád megye déli részén fogtak el - közölte a megyei főkapitányság szóvivője. 
Várkonyi Gergely elmondta, vasárnap 1311 embert, köztük 191 gyermeket tartóztattak föl, a legnagyobb csoport - 99 afgán, pakisztáni, szír, eritreai, szenegáli és mauritániai állampolgár - délelőtt Ásotthalom külterületén lépte át illegálisan a zöldhatárt. 
A határsértők ellen idegenrendészeti eljárás indult. 
     

                                   Több mint négyezer határsértőt fogtak el a hétvégén - ma.hu

Állok kerékpárommal Hercegszántónál a szerb-magyar határon, egyhetes erdélyi-vajdasági bringatúrám utolsó állomásán. Mellettem egy menekültekkel teletömött, szerb rendszámú, legalább 30 éves, rozsdás-fehér Volkswagen mikrobusz. Koszos üvegén maszatos kislányarc, fénytelen szemekkel... Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a fekete-fehér keret mennyire eltakarja, elnyomja élménybeszámolóm színes képeit, melyeket hazaérve családomnak megmutattam...

Mutatom az orsovai, vaskapui, Al-Dunai képeket. Mesélem, hogy fejenként 10 euróért bérelt 6-8 személyes égszínkék motorcsónakkal hogyan száguldottunk a Duna haragoszöld vizén, hogy kb. 15 éves kapitányunk-idegenvezetőnk megmutassa nekünk a Trajanus-táblát (Széchenyi eredeti emléktábláját nem tudta megmutatni, 30-40 m-rel van a Duna alatt...), a Veteráni-barlangot, Decebál szobrát, s persze a Kis-és Nagy Kazán szorosokat... Ehelyett azon kapom magam, hogy gyermekeimnek arról beszélek, hogy ha ezek a motorcsónakok nem hosszába, hanem keresztbe mennének Szerbiából Romániába, 30-40 menekülttel, akkor már még többen lennénk az Unióban... S mutatom is nekik, hogy pl. a Nagy-Kazán szorosnál a 150 m-t megtenni egy motorcsónakkal néhány másodperc, s valószínűleg az így idegenvezetőkből embercsempészekké avanzsált sofőrök ily módon lényegesen többet keresnének, mint rajtunk, európai turistákon...

Aztán nézzük a belgrádi képeket. Kezdem mondani, hogy tudjátok, tanultátok, Nándorfehérvár, 1456, Hunyadi, déli harangszó... Ehelyett az egyik képen... „Apa! Kik sátoroznak, itt lenn, a kép alsó részén, látod, ebben a szép parkban...?” S igen, megint csak róluk beszélek... Arról a több száz kopott-koszos sátorról, melyek, mint anno Egerben, az Egri csillagokban, vagy éppen Galambócnál (tudjátok, Arany: Rozgonyiné, „Hová, hová édes férjem?” „Megyek a csatába: Galambócnál vár a török, ne várjon hiába...”), ha nem is katonásan, mégis viszonylag rendezetten és rendesen, egymás mellett, de állnak... Állnak kihívóan, nyugtalanítóan, lelkiismeret ébresztően, ki tudja meddig, s ki tudja hol...?

 

Végül klikkelgetjük a hazaúton készült fotókat. Maradék... Mesélném, hogy ebbe az eredetileg szerb faluba a XIX.sz.-ban Bácskából telepítettek katolikus magyarokat, s mivel a falu a Magyar Királyság részét képező Horvátországhoz tartozott közigazgatásilag, a misék horvát nyelven folytak... A hívek azonban hiába kérték Strossmayer püspököt, hogy magyarul tudó papot rendeljen föléjük, kérésüket gőgösen megtagadta („inkább hallgatom a horvát pap miséjét, mint Kossuth kutyáinak az ugatását...”), ezért a maradékiak egy része áttért a református hitre, hogy magyar nyelven hallgathassák az igét... Aztán Karlóca... Újvidék... A péterváradi erőd... Mutatom a híres fordított órát, amelyen kismutató mutatja a perceket, a nagy az órákat... Két magyarázat is van erre: az egyik szerint ez a vár őreinek szólt, hogy könnyben tudják az óránkénti váltást lebonyolítani... A másik szerint a Dunai hajósoknak, hogy lentről, messziről jobban lássák... Igen, (határ)őrök és (át)utazók... Otthon lévők és menekültek... Mindnyájunknak a hosszabb idő a fontosabb, nem a pillanat... Újra témánál vagyunk... S jönnek a képek az utolsó szállásról, egy elhagyatott fogadóról, ahol egy törött lábú szék roskadt magába az erkélyen, a vastagon porlepte éjjeli szekrényen nem égett a lámpa, s a szoba falán lévő kép egy folyó partról vízbe eső kisgyermeket ábrázolt... Józsiról, aki a határtól 10 km-re lévő Brezdán nevű városka egyik kocsmájában hívott meg egy kólára, s arról beszélt, hogy a délszláv háború óta -szerinte- legalább ezren hagyták el magyarok az amúgy 4-5 ezer fős települést... És Milosról, egy szerb fiúról, aki őszi barackot árult az országút mellett. Mikor odagurultam hozzá, hogy -szomjamat oltandó- egy darabot kérjek tőle, legalább 5 kilót pakolt egy nejlontáskába, pénzt nem volt hajlandó elfogadni... S ezek helyett miről beszélek, illetve kiről?

 

Igen, arról a kislányról, aki a hercegszántói határon a mikrobusz koszos üvegén keresztül néz rám... Azt már nem merem mondani, hogy tudjátok, a gyermek Jézus is volt menekült, Egyiptom fogadta be családjával együtt (Mt. 3, 13-15)... Hallgatok...

 

„Apa! Nincs más kép...?”