Nem lesz kötelező sorkatonai szolgálat Magyarországon - szögezte le Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap, az M1 aktuális csatorna kérdésre válaszolva.

                       Orbán: nem lesz sorkatonaság - hirado.hu

Bence vagyok. Húsz éves. Leszereltem. Nem a csapot. Katonailag... Szintén katonaviselt apám szerint persze én csak egy zsékategóriás, zségenerációs úri ficsúr vagyok hozzá képest, de hadd mondja az öreg... Még egészen frissek az élményeim. Én is énekeltem – reppesítve – a klasszikus leszerelő nótát, hogy „vége van az összes gyakorlatnak, öreg baka hazafelé baktat, zsebre vágja a zsoldkönyvét, meg a leszerelő civillevelét...” Szóval itt ülök a dalban megnevezett katonai dokumentumok eukonform, nátokompatabilis verzióival a zsebemben, nyakamban a sorkatonaság tétjét szimbolizáló személyi igazolójeggyel, katonai szlenges nevén a dögcédulával egy tükör előtt, fülemben még visszhangoznak nemzetünk vezetőinek véleményei a sorkatonasággal kapcsolatban pro- és kontra 2016-ból, és tényleg sokat gondolkodva ezen az egészen ott is meg azóta is, arra jutottam, hogy nem bántam meg!


 

Jó, most már elárulom, bennem is volt egy kis félsz. Anyám meg a barátnőm – a seregben így mondtuk: aggódógépek... – persze élből féltettek, mondták, hogy miért akarok menni a háborúba harcolni a terroristák ellen? Katonai szakértővé avanzsált nagyanyám szerint ráadásul ez eleve vesztes csata, hiszen egy normális háborúban a katona látja az ellenfelet, de itt nem tudod, hogy hol vannak és kik azok... Azt is mondta, ne hallgassak apámra, mert ő könnyen beszél, békeidőben nem olyan nagy kunszt a katonaság, mégis, akkor is, még az ifjúsági Európa-bajnok öttusázó is az egészségügyi alkalmatlanságát igazoló papírt lobogtatta, mert, ugye, normális ember nem akar katona lenni... Egyedül nagyapám mondott egy olyan érvet, amelyen tényleg elgondolkodtam. Szerinte a háborúban járt nemzedék „megismerte a világot”, a békés sorkatonák az országot, hiszen bármerre utazott azóta az országban, minden faluban akadt egy volt katonatársa, s az én seregben eltöltött időmnek is lehet egy ilyen hozadéka, hogy kitágítja számomra a világot, legalábbis Európát, s nem úgy, ahogy az internet teszi...

Visszagondolva a bent töltött időre, valóban közösségi élményt adott. Egy számítógépes, fészbukos kockagyereknek, aki a star wars-on nőtt fel, mint én és az én generációm, ezt jó volt átélni, hogy egy igazi, valóságos közösséget alkotunk, mondjuk így, nemzeti alapon... Persze, előtte mondta a fater is, hogy csak elherdálod (na jó, nem éppen ezt a szót használta...) a drága időt, meg mennek a cseszegetések meg a szívatások, de itt azért volt megtervezett napirend, értelmes programok, szabadidős lehetőségek.  Nem, nem érzem úgy, hogy elvesztegetett év lett volna, ja, s nyelvet is tudtam tanulni...

S ha már a nemzetet említettem... Lehet, hogy nevetni fogtok ezen a régimódi hazafias dumán, de jó érzés itt belül, hogy egy évet adtam a hazámnak, biztos, hogy erősebb lett köztünk a kötelék... Igen, kellett ez a kicsit „élesben”, gyakorlatban végzett nemzettudatra nevelés, s többet ért, mint amit az iskolában kaptunk anno, mikor végigásítottuk a kötelező márc. 15-i ünnepségeket. S arról is beszélgettünk benn a srácokkal a végén, hogy az is lehet, hogy ez az újrabesorozott nemzedék majd kisebb arányban fog Londonban vagy itt-ott, Európa külvárosaiban letelepedni...

Ilyen „apróságokról” már nem is akarok sokat beszélni, mint rendre nevelés... Önállóságra nevelés... Meg azért bent a seregben azt is megtanultuk, hogy tudni kell alkalmazkodni a körülményekhez – ahogy a civil életben is, s uram bocsá' megtanultunk parancsot teljesíteni, engedelmeskedni a feletteseknek, nehogy már azt gondoljuk, hogy kisistenek vagyunk vagy hogy itt is úgy lesz, mint otthon, mikor online katonai, lövöldözős játékokban irányítottuk a mi hadseregünket... Arra is rájöttünk, hogy saját érdekünkben nem érdemes válogatni a kaják között, jobb mindent megenni, kell a kondíció, kell az erő... Meg arra, hogy jó volt bevezetni annak idején a mindennapos testnevelést... Mindjárt megyek is a konditerembe erősíteni, mert egy kicsit elhagytam magam az utóbbi napokban, mióta leszereltem, de még valami fontosat azért szeretnék elmondani!

Azt is mondta még előtte a fater – a maga katonás múltja alapján felidézve és számomra is, mint lehetséges jövőbeli erkölcsi perspektívát elém vetítve – hogy arra mindenképpen jó lesz ez az angyalbőrös idő, hogy rászokjak a cigire, a drogra, az italra, megtanuljak sumákolni (summantani!), a munkához, feladatokhoz úgy hozzáállni, hogy más is hozzáférjen, egyszóval az erkölcsi minimumra törekedni, és arra, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsam e kor – potenciálisan már biztosan létező – primitív katonai szlengjét... Erre mondhatnám azt is, hogy e gyermekbetegségek nagy részén már középiskolás korban átestem, meg azt is, hogy azért már más világ van, mint faterék idejében... Nem ezekről szólt bent az élet... Legalábbis az én életem nem... Örömmel jelenthetem, hogy volt benn egy tábori lelkészek által szervezett, tartott bibliakör... Tudjátok, én templomba, hittanra, konfirmációi foglalkozásokra nem jártam, eddig nem is érdekelt, úgy látszik, későn érő típus vagyok... Ott viszont bepótoltuk a hiányosságokat, átvettük a keresztyén hit alapjait, sokat beszélgettünk magunkról, az életről, világról, hitről, Istenről, s persze az élő Jézus Krisztusról.  Nagyapám azt mondta bevonulásom előtt, hogy „nem baj, legalább ember lesz belőled, fiam”, én most azt mondom, „más ember lettem!” Egyébként a lelkészünk többször is felidézte azt a történetet, amikor Jézust elfogják, Péter elkezd hadonászni, mire Jézus rászól, hogy „tedd hüvelyébe a kardodat...” (Jn. 18, 11) Tehát nem azt mondja, hogy csatold le, dobd el, hanem tedd vissza, helyezd készenlétbe, most egyenlőre nincs rá szükség... Valahogy így tekintek a sorkatonaságra is: a készenlétre szükség van, a fegyverek használatára remélhetően nem...

S hogy a szívem tényleg nem keményedett meg teljesen odabent, azzal fejezem be, hogy „aggódógép nagyanyám” aranyos volt tegnap, azt mondta, hogy amikor távol voltam, ő nyugodtabban aludt éjszakánként, azzal a tudattal, hogy a kicsi unokája vigyáz rá és az egész országra, őrzi az álmát... Nézem a nyakamba a dögcédulát... Arra gondolok, hogy ezt bárcsak életem végéig hordhatnám... Meg arra, hogy amit ez a tűzálló acélból készült lapka tartalmaz rólam, személyes adataimat, annál én sokkal, de sokkal többet megőrzök értékként, élményként, emlékként az életből, katonás életemből!