A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) 2016. január 17. és 24. között újra imahetet hirdet a Krisztus-hívők egységéért. A 2016-ös imahét témáját a lettországi keresztények dolgozták ki, mottója „Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!” (1 Pt 2,9).
A legtöbb faluban, városban lezajlottak az ökumenikus imahét alkalmai. Már pár nap el is telt azóta, volt tehát elég idő, hogy leülepedjen bennünk vagy éppen hogy már el is felejtsük... Ezzel a mai kis irományommal az ökumenének nem egyfajta ekkléziológiai-teológiai értékelését szeretném megkísérelni, csupán kósza gondolataimat és érzéseimet önteném szavakba... Egészen pontosan egy szóba, ebbe az egyház-szerte elterjedt, tréfás, szójátékos kifejezésbe, hogy öku-mánia... Szeretem ezt a szójátékot, mert legalább háromféle értelmezés, hozzáállás és tapasztalat megfogalmazását teszi lehetővé az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban. Szóval, nézzük, mi mindent hallok- és érzek ki ebből!
Először is gúnyt, vagy éppen öngúnyt. Esetleg iróniát és – természetesen – öniróniát. Netalántán cinizmust. Mindenesetre valami olyasmit, hogy ez az egész annyira nem komoly... Csupán kirakat... Mosoly kifelé, kötelező udvariaskodás egymás felé... Helyi protokoll, lokálpatrióta diplomácia kicsiben... Egyházi színház, két vagy három felvonásban, váltott helyszínekkel, szereposztással, nem túl fantáziadús koreográfiával... Van olyan kolléga, aki évről évre elmondja, s még nem jöttem rá, hogy tréfának szánja vagy komolyan gondolja, hogy „figyeljünk a színesztétikára, egy fekete, egy fehér...” S állunk egymás mellett, mint Isten élő sakkfigurái, patthelyzetben... Újabban szimbolikus cselekmények is gazdagítják az „előadást...” Tavaly vizet töltögettünk, az idén bibliát nyitottunk, gyertyát gyújtottunk és volt, ahol a sót is megízleltettük a jelenkori sómentes iskolai menzák világát már nem ismerő generációk jelenlévő képviselőivel... Ezzel kapcsolatban volt egy tréfás eset... (Lehet, hogy lesz, aki majd megbotránkozik rajta, de talán a Reposzt meg a nyomdafesték elbírja...) Szóval, mondja nekem az egyik idősebb katolikus kolléga, – aki éppen nem tudott jelen lenni az egyik alkalmon – hogy „hallom, Tamás, tegnap sót nyalattál a híveimmel...” Mire a következő válasz csúszott ki a számon: „Tudod, Jenőkém, a vén kecske is megnyalja... nemdebár?”
Öku-mánia... Benne feszül ebben a kifejezésben – természetesen – egy bizonyos kényszeresség vagy kényszeredettség is! Mint az az ember, akit egyfajta külső-belső kényszer űzi-hajtja, hogy lopjon vagy gyújtogasson... Igazából nem maga akarja... De mégis csinálja... A hívek vagy éppen a közegyház (elgondolkodtam, miért nem ez a magyar szó vert gyökeret a szívekben és fejekben a görög eredetű ökumené helyett, mint közös egyház...) elvárásainak megfelelendő... Szerintem sokan vannak, akik – ha csak kizárólag rajtuk múlna – legszívesebben maradnának a saját kereteik, híveik – vagy némi cinizmussal – falaik között... A saját egyházi komfortzónájukban... - csak hogy ezzel a ma oly divatos szófordulattal éljek. Egyébként pedig az ilyen értelemben vett öku-mániás ember (lelkész) legalább el tudja mondai, hogy „nálunk az ökumenikus kapcsolatok rendben vannak”, sőt, a különböző jelentésekben, egyházlátogatási jegyzőkönyvekben is ki tudja pipálni ezt a témakört...
Öku-mánia... Végül lehet a Krisztusban való egységnek egy olyan értelmezése és gyakorlata is, amely tényleg szenvedélyből, belső tűzből fakad! Hogy a kutyafáját, nem jó, a világ felé meg kifejezetten rossz reklám, hogy felekezeti megosztottságban éljük meg keresztény/keresztyén identitásunkat, ne nyugodjunk már olyan könnyen (gúnyosan vagy kényszeredetten...) ebbe bele! Hogyha maga Jézus Krisztus azért imádkozott, hogy egyek legyünk, akkor ne akarjunk mindenáron sokfélék és sokszínűek lenni! Hogy igenis lehet tiszta szívből, belülről, mániákusan ökumenézni, nemcsak úgy demonstratíve... De hogy ne a levegőbe beszéljek meg a szavakkal bűvészkedjek, hadd írjak le egy konkrét (jó)példát! Múlt vasárnap Verrasztó János, répcelaki evangélikus lelkipásztor testvérem hívott szolgálatra Uraiújfaluba. Már előtte is halottam, hogy „nagyon megszervezik” ezeket a heteket, püspököket, teológiai professzorokat hívnak... Amikor fél órával a kezdés előtt csak 100 m-rel a templomtól tudtam leparkolni, akkor már magam is gyanakodtam, hogy ez nem a szokásos ökumené... 6 órára megtelt a templom, ez több, mint 200 embert jelent! De lehetett érezni, hogy emögött szervezés, tudatos munka van, ezeket az embereket nem a véletlen szele fújta össze... (Apropó, most olvastam: „Minden Allah akarata... A véletlen is...”) Külön ökumenikus zenekar gondoskodott arról, hogy sok fiatal is jelen legyen és jól is érezze magát, mintha Taizé-ben lettünk volna! Azóta is fülembe csengenek a Tégy eggyé Urunk és a Jézus, neved oly csodálatos kezdetű énekek. Az alkalmak – összesen 9-et tartanak különböző helyeken – szeretetvendégségekkel vannak összekötve. De az is biztos, hogy nem csak ezek a külsőségek adják az egésznek azt a sajnos ritkán tapasztalható, őszinte, krisztusi, testvéri légkörét, amelyet ott átélhettem!
Öku-mánia... Azóta tudom, hogy nemcsak többféleképpen érteni, hanem egyféleképpen, ugyanúgy érezni és átélni is lehet ezt az egyház-szerte elterjedt, tréfás, szójátékot – szenvedélynek, szívügynek, mániának tekintve Jézust és egymást!
Hozzászólások