Kedd hajnaltól észak felől országszerte erősen megnövekszik a felhőzet. A késő délelőtti óráktól kezdve egyre többfelé lehet csapadék: zömében havazás, a déli megyékben havas eső, eső. A csapadék mennyisége nem lesz jelentős. Az északnyugati szelet több helyen erős széllökések kísérik.

Viharos szél és újra havazás – az időjárás nem ünnepel - 24.hu

Ha egy riporter megkérdezné tőlem, hogy melyik március 15. volt számomra a legkedvesebb, legemlékezetesebb, habozás nélkül azt mondanám, hogy 1989! Érettségi után voltam, nyelvtanulás céljából egy egyházi öregotthonban tevékenykedtem az NDK-ban (ehemalige DDR), a Harz hegységben található Gernrode nevű kisvárosban. Aznap nem kellett dolgoznom, kedvenc vendéglátóipari egységemben (afféle SZOT-üdülőben nyilvános étterem) pincérlányként dolgozó szőke barátnőm, Iris is már egy hete hazautazott a szüleihez, szabad voltam! Kokárda híján egy magyar borosüveg címkéjéből vágtam ki, s tűztem esőkabátomra a nemzeti szalagot, s elindultam a Gernrode-tól kb. 15 km-re lévő Quedlinburg felé, gyalog, egyedül. Csípős reggel volt, erősen fújt a szél, különös szél volt, a szabadság szele... 

 

 

Egyébként nem egyedüli magyar voltam a városban, dolgozott ott két idősebb vendéglős srác is néhány hónapig, azonban az ő nemzeti virtusuk kimerült abban, hogy ki tud több keletnémet lányt kétvállra fektetni... Így hát egyedül indultam útnak, végig az országút szélén, mint a migránsok. Nem is tudom, minek nevezzem ezt. Tüntetés? Felvonulás? (Eszembe jut apám bugyuta vicce, mikor Arisztid és Tasziló kitalálják, hogy felvonulást játszanak. Egyszer csak Arisztid fenékbe billenti társát, ő megkérdi, ki volt az, mire Arisztid: - Honnan tudjam ekkora tömegben...!?) Teljesítménytúra? Történelmi séta? Zarándoklat? Emlékszem, reggel még bementem az otthonba áhítatra, útközben azt az éneket is dúdolgattam, hogy „Er hat die ganze Welt in seiner Hand” (A youtube-on meg lehet hallgatni!), s bár akkor még nem tudtam, hogy az Isten Lelkére vonatkozó héber rúah meg a görög pneuma szavak szelet és fuvallatot is jelentenek, magyar esőkabátom (nem az a klasszikus, ndk-s, kifordítható, kék-sárga... Van még valakinek olyan...?) alá besüvítő hűvös, márciusi, keletnémet szélben didergő szívemben mégis nemcsak a hazaszeretet fűtő hatását éreztem, hanem azt is, amiről Pál ír a Római levélben, hogy „...akiket Isten Lelke vezérel, azok  Isten fiai!” (Róm. 8, 14) Az áhítatos zarándoklat szent csendjébe és a tavasz friss levegőjébe csak egy-egy Trabant és Barkas rondított, dübörgött, bűzzentett bele... Legalább három szovjet laktanya mellett haladtam el, s ma sem értem, hogy hogy nem állítottak meg és nem igazoltattak...? Pedig, emlékszem, mikor panaszkodtam az egyik német srácnak, hogy nálunk mennyi szovjet katona vendégeskedik, azt válaszolta, hogy azt ő se tudja, de hogy náluk tízszer annyi, az ziher...! Szóval elvonultam a laktanyák mellett, némi iróniával mondhatnám, hogy a tömeg feltartózhatatlanul áramlott előre, mint anno Budán, hogy kiszabadítsák börtönéből Táncsics Mihályt...(Ej, de sokszor olvastam ezt a nevet az édesanyáméktól hetente érkezett leveleken, feladó, cím, Táncsics M.u. 13...) És a távolban már feltűntek a quedlinburgi kastélydombon a város és a környék fölé emelkedő Szent Szervát székesegyház több, mint 1000 éves történelmi múlt méltóságával büszkélkedő tornyai!

Utólag elismerem, jogos volt töri érettségin az a csúnya kettes, hiszen akkor még nem tudtam, hogy az első germán király, Henrik által alapított, majd az Ottók idején felfuttatott Quedlinburg nem csak a Keleti Frank császárság szíve volt, hanem tulajdonképpen ez a város volt akkor „Brüsszel”, az első nagy EU-csúcs házigazdája 973-ban. Erre a birodalmi gyűlésre az arab omajádok által megszállt Hispániától a dán királyságig, Kelet felé pedig nemcsak a „visegrádi” országok (magyar, lengyel, cseh), hanem a Balkán is megjelent, sőt még I.Jóannész bizánci császár követei is befutottak, jóllehet ennek az első Eu-összefogásnak épp az volt a célja, hogy a görög-bizánci hatalmi törekvéseket megakadályozzák...! Elnézem az akkori népvezetők eposzi jelzőkkel ellátott neveit, s arra gondolok, hogy ilyen Eu-vezetőkre ma is nagy szükség lenne, mint Bátor Boleszló, Vasfejű Pandulf, de talán még Kékfogú Haraldra is, aki legalább rémisztően rávicsorogna azokra, akik nem azt a keresztyén Európa-politikát képviselik, mint amely leginkább biztosítja ezen országok megmaradását és jövőjét... Azért még jobban szégyellem magam, hogy azt sem tudtam még akkor, hogy Géza fejedelem megbízásából 12 magyar főúr is megelőzött, s ezen a birodalmi gyűlésen az I. Ottóval kötött béke – ők békén hagynak bennünket, mi pedig lemondunk az ausztriai és morva területekről – már nagyon fontos része volt nemzetünknek a keresztyén Európába való „behegesztésének...!”  Mentségemre legyen mondva, hogy 18-19 évesen általában az ember gyerekét még nem annyira hazája vagy Európa múltja és jövője érdekli, hanem az ő személyes jelene...

Engem Quedlinburgban 1989 március 15-én, déltájban, egy kiadós gyaloglás után speciel az érdekelt legjobban, hogy találjak egy olyan éttermet, ahol ünnepi gasztronómiai igényemet kielégíthetem... Ez sikerült is,  bélszínt ettem Budapest módra, hozzá külön korsóban kellett kérnem a sört, mint otthon, mert különben csak 2 decis poharakban mérték ki, s az egész fejedelmi ebédért komoly összeget  fizettem, kb. 20 Márkát, ami átszámolva akkor 140 Forintnak felelt meg...  Egyébként meg nem teljesen igaz, amit előbb írtam, hogy nem érdekelt pl. mi történt otthon ez év tavaszán. Még januárban egy másik quidlinburgi kiruccanáson összefutottam a városban magyar, szombathelyi főiskolásokkal, tőlük hallottam először egy Fidesz nevű pártról, meg hogy mit is szeretnének...  Aztán jöttek a levelek is, emlékszem, a budapesti, százezres ellenzéki tömegtüntetésről azt írta az egyik volt osztálytársnőm, hogy „á, nem volt semmi, csak zászlók meg lufik...” S jöttek látogatók is: testvéreim viszont annyira forradalmi hangulatban voltak még áprilisban is, hogy ma is fülembe cseng, hogy mikor túráztunk a Harz hegységben, szinte végig a Tolcsvay-féle Talpra magyart énekeltük, s nem olyan hagyományos, iskolás módon, ahogy korábban a Kossuth-nótákat szoktuk... Egyébként az NDK-ban még '89 májusán is javában „tombolt” a szocializmus. Semmi, de tényleg semmi jel nem utalt arra az ég adta világon – én legalábbis nem láttam ilyet – hogy néhány hónap múlva majd Sopron mellett vágni kezdik a vasfüggönyt,  november 9-én pedig lebontani a berlini falat...

Nem tudom már, hogy keveredtem haza... Azt tudom, hogy a szobámban már várt egy levél, feladó Irisz Hohmann, cím: Karl-Marx-Stadt, Deutsch-russische Strasse 13... Valami olyan magasröptű gondolatot írt, hogy a szerelmek, mint a szél, jönnek, s mennek tovább... Meg azt, hogy a gitárját tartsam meg nyugodtan magamnak, s mindig emlékezzek rá, ha kezembe veszem... Azt is tudom, hogy azon az estén nem egyszer elpengettem és elénekeltem magamnak a 80-as évek végének másik nagy, újra felfedezett „forradalmi” slágerét, a Ha én rózsa volnék c. Bródy-dalt, az utolsó versszakát abban a verzióban, amit Pethő Gyuszi barátunk is csak baráti körben mert gitározni-énekelni: „Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, mindenféle szélnek haragosa lennék, akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, nem lennék játéka, a keleti szélnek...”