A magyar labdarúgó-válogatott 4–0-s győzelmet aratott Andorra ellen a világbajnoki selejtezősorozat 4. fordulójában. A vasárnap esti találkozó után a második és a harmadik gólt szerző Lang Ádám, illetve Gyurcsó Ádám értékelt az NSO Tv kamerája előtt. Előbbi szerint az andorraiak csíptek, rúgtak és haraptak, míg utóbbi kijelentette: a következő selejtezőn már bravúrra lesz szükség.  

VÁLOGATOTT: „ODAVERTEK, HOGY AZÉRT FÁJJON” - nso.hu

Nézem a Magyarország-Andorra labdarúgó VB-selejtező meccset és eszembe jut Paul Ricour... A zseniális francia, keresztyén filozófus a Jézusi logika c. művében (1975) arról ír, hogy világunk az egyenlőség, az egyenértékűség logikája mentén gondolkodik és él, azaz, az élet minden területén – közösségi élet, politika, jog, gazdaság stb. – annyit adunk ki magunkból, amennyi természetünk, neveltetésünk, magunkévá tett társadalmi konvenciók alapján elvárható, nem többet! Mi mindenért annyit adunk, amennyit ér, semmivel sem többet! Ezzel szemben Ricour Jézus „gondolkodásbeli forradalmát”, egyben a keresztyén etika lényegét a többlet, a túláradás, a bőség logikájában látja, melynek mottója: többet adni, mint ami jár... Hogy mindez hogy jön a futballhoz és a vasárnap esti meccshez?

 

 

Olvasom a Nemzeti Sportban, Somogyi Zsolt meccs előtti beharangozójában, hogy az andorrai meccs előtt a válogatott ez évi mérlege: 10 mérkőzés, 2 győzelem, 5 döntetlen és 3 vereség! Anélkül, hogy belemennénk az egyes mérkőzések, az ellenfelek és az ellenük mutatott játék értékelésébe – pusztán a statisztika alapján – azt mondhatnánk erre, hogy ez bizony sovány, kevés... Főleg azok után, hogy a nyári franciaországi EB-n várakozáson felül szerepelt a csapat és hosszú-hosszú évek, évtizedek után sikerült az országot maga mellé állítania, s az embereket visszacsalogatni, legalábbis a válogatott meccseire, a stadionokba! Ráadásul a VB-selejtező sorozatban a Feröer szigetek ellen döntetlennel és a svájciaktól elszenvedett vereséggel vajmi kevés esély maradt a VB-re való kijutásra. Az egyenértékűség logikája alapján arra kellett volna számítani, hogy a média visszafogottan foglalkozik a válogatottal és a szurkolók is a csapat teljesítményével egyenes arányosságban „teszik oda magukat” a Groupama Arénába, mondjuk – figyelembe véve a zord novemberi időjárást is – kimennek 4-5 ezren, a legvérmesebb fanatikusok... De... Az említett derék újságíró is leírta, hogy a futball több, mint statisztika, s Ricour után szabadon mondhatjuk azt is, hogy adhat többet egyes szereplőinek, mint amennyit esetleg megérdemelnének... És tessék, a bőség, a túláradás logikája, a keresztyén etika, legalábbis annak világias, szurkolói válogatott futballmezbe öltözött verziója vasárnap este begyűrűzött a magyar emberek gondolkodásába, szívébe... És kimentek húszezren a stadionba! Olyanok is, akik csak az idén nyáron ismerkedtek meg ennek a csodálatos játéknak a legalapvetőbb szabályaival... Vidékről is, több száz km-t utazva... A fenyegető tél ellenére... És jó volt látni a nagy 12-es számot ábrázoló szurkolói élőképet, a válogatottnak címzett szerelmes üzenetként, hogy a közönség is hozzátartozik az egyébként 11 főt számláló labdarúgócsapathoz... És jó volt hallgatni a mérkőzés egész ideje alatt a szűnni nem akaró biztatást, az első fél órában is, pedig majd 30 percet kellett várni, amíg sikerült az első, komolyabb helyzetet kialakítani... A végén pedig különösen is a hatalmas ovációt... Amikor az első gólunkat szerző, abszolút ferencvárosi közönségkedvenc Gera helyére a szintén agyonszeretett Böde Dániel állt be csereként... Amikor a korábban a pokolra kívánt Szalai Ádám látványos támadás végén besarkazta a negyedik találatot, még azt az úri gesztust is megengedve magának, hogy az egyik menteni igyekvő andorrai hátvéd a gólvonal előtt belepiszkáljon az ő művészi produkciójába... Amikor a végén, csapat és közönség együtt énekelte el a himnuszt... Igen, többet adtak, mint ami jár...

Paul Ricour akkor is az eszembe jutott, amikor a riporter elmondta a nemzetközi meccseken 20 éve pályára lépő andorrai csapat statisztikáját, miszerint az eddig lejátszott 139 hivatalos mérkőzésükön  125 alkalommal szenvedtek vereséget. Tehát egy vereségre predestinált, amatőr kiscsapatról van szó, akik örülnek, ha búbos vöcsökként nem tömik ki őket... De... A világi egyenértékűség ezúttal inverz módon működő logikája azt diktálná, hogy ilyen esetekben a vérprofi nagycsapatok, mintegy leereszkedve az ő szintjükre, csak annyit adjanak ki magukból, amennyi az elégséges, 1-2 gólos kötelező győzelemhez, így a 3 ponthoz feltétlenül szükséges... Nem többet...  A sport és azon belül a futball világában spontán módon kialakult bőség-logika és többlet-etika szerint viszont azzal tiszteljük meg a nálunknál gyengébb ellenfelet, ha a játék szellemét halálosan komolyan véve ellenük is maximális fordulatszámon teljesítünk, nem játsszuk meg a kegyes nagymenőt, hanem többet nyújtunk az elégségesnél, többet, mint ami jár...  Bár a világfutball mezőnye egyre kiegyenlítettebb, emlékezzünk csak pl. Izland nagyszerű EB-szereplésére, s egyre gyakoribb az igazán nagycsapatok részéről is az éppenhogycsak-győzelem, azért egy Németország vagy egy Belgium a mostani fordulóban sem állt meg 8 gólig San Marino ill. Észtország ellen... Ja, s mi is 4 gólt lőttünk Andorrának...! Többet, mint ami jár...

Harmadszor pedig akkor érintkezett egymással agytekervényeimben futball és etika, amikor a mérkőzés 15. percében Kleinheisler László fellökte a Dzsudzsákot buktató egyik andorrai játékost, egyben ezzel a buta törlesztéssel, szabálytalansággal kiérdemelte magának a sárga lapot, melynek következtében a soron következő nagyon fontos, Portugália elleni EB-selejtezőt ki kell hagynia... Kleinheislerről tudni kell, hogy ő meglehetősen mélyről kapaszkodott fel arra a szintre, ahol most van, s így ő még az a „szemet-szemért, fogat-fogért”-grundtörvényen szocializálódott, igazi, őszinte futballt produkáló játékos, akinek a szeme elé időnként leszáll a lila köd, eltakarva a jézusi etikát... Mentségére legyen mondva, hogy nálánál klasszisokkal nagyobb, igazi világsztárok is megbuktak már ebből a tárgyból, most kapásból Maradóna, Zidane és napjaink egyik legnagyobb csatárcsillaga, a harapós Luis Suarez jut eszembe, akik azt adták, vagy éppen visszaadták, ellenfelüknek, ami – szerintük – nekik jár... Viszont meglehet figyelni a profi világ futballjában az etikus tendenciát, s valószínűleg a legnagyobb klubok utánpótlás központjaiban, akadémiáin már eleve úgy nevelik a futballpalántákat, hogy „ne add vissza!”, „te csak a játékkal foglalkozz!”, „majd a bíró igazságot szolgáltat, te csak játssz, élvezd a futballt, mosolyogj akkor is, ha felrúgnak...!” S nagyon jó azt látni, hogy mondjuk egy komoly, nagyon nagy tétre és pénzekre menő BL-mérkőzést gyakran lehoznak mindössze néhány, jobbára taktikai jellegű szabálytalansággal a csapatok.  Pedig nem beprogramozott gépek esnek egymásnak, hanem hús-vér emberek, bűnös természettel, forrongó indulatokkal, zabolátlan ösztönökkel... és azzal a bizonyos többlettel, ami eszembe jutott a magyar-andorrai meccsen, háromszor is, Paul Ricour-re és Jézus Krisztusra gondolva...