A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának támogatásával készült Mindenki két kóristalány barátságáról, általánosabb értelemben a szolidaritásról, az igazságtalanságok elleni felszólalás szükségességéről, az elnyomás elleni küzdelem fontosságáról szól. Deák szerint ez az üzenet most talán még aktuálisabb, mint néhány éve, amikor dolgozni kezdett a filmen. Felemelő mondanivalója, pozitív végkifejlete, úgy tűnik, az amerikai filmakadémia tagjainak a szívét is meglágyította.
Mindenek előtt gratulálni szeretnék Deák Kristófnak immáron Oscar-díjas filmjéhez. Nem méltatni szeretném ezt a huszonegynéhány perces kisfilmet, de nem is kritikaként írom soraimat. Csupán megpróbálom visszaadni azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyet a film kiváltott belőlem, közvetlen a megtekintése után. Hozzám dialektikus módon, öt ellentétpárban jött át a mondanivalója, íme:
Mindenki vagy nem mindenki... „Mindenkit szívesen látunk a kórusban...!” - ezekkel a nyájas szavakkal fogadja Zsófit, új iskolájának igazgatója. Erika néni, a nagy sikerek előtt álló gyermekkórus vezetője is ezt a nyitottságot, ezt az egyenlő, mindenkinek egyforma esélyt kínáló, mindenki előtt nyitva álló világot képviseli – látszólag... „Ő mindig odafigyel mindenkire...” -méltatja ekkor még Liza, Zsófi új barátnője. S ez a karvezetőnő mondja a maga kis csapatáról, hogy „itt mindenki keményen megdolgozik, hogy mi legyünk a legjobbak...” Aztán hamar kiderül, hogy ez a látszólag tökéletes kis világ, mikrokozmosz, sokkal inkább a „nem mindenki világa...” Nem mindenki énekelhet... Mint az új kislány, Zsófi... S ahogy majd kiderül a filmben, még majdnem a kórus fele... S szintén nem mindenki lehet olyan szerencsés, olyan kiváltságos, akit kitűnő hanggal áldott meg a Teremtő és ráadásul még Erika néni szimpátiáját is élvezheti, mint Liza... A nem mindenki világa... Napjaink modern társadalmának láthatatlan kasztrendszere...
Elég jó vagy nem elég jó... Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő c. ismert, népszerű pszichológiai könyvében arról ír, hogy nem szabad felvállalnunk a tökéletes, a minta-szülő szerepet, mert ez frusztrációhoz vezet. Legyünk őszinték gyermekeinkkel, nem baj, ha látják hibáinkat, gyengeségeinket. Ekkor és így lehetünk elég jó szülők... Nos, ez a fajta őszinte társadalmi attitűd egyszer jelenik meg a filmben. Liza kifakadása, barátnője mellett való nyílt kiállása után Erika néni első hallásra őszintén tisztázza a helyzetet, s elmondja a kórus előtt, hogy mi az igazság és az igazságtalanság, ki énekelhet és ki nem, kik a jók és kik azok, akik nem elég jók... „Nem vagy elég jó...” Ez a megszégyenítő, önértékelését sárba tipró, a közösségből is tulajdonképpen kirekesztő és megbélyegző mondat jelenti Zsófi kálváriájának kezdetét. Nem vagy elég jó... Ez a társadalom (itt: Erika néni) ítélete. Ami épp az ellentéte az ember (s egyáltalán a teremtett világ) isteni értékelésének: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó...” (Gen. 1, 31) Ráadásul ez a „nem vagy elég jó” még diszharmóniában is áll Erika néni motivációs, jutalmazós, csokit adós gyakorlatával, hisz annak ellenére megkínálja Zsófit, hogy erre szerinte rászolgálna...
Meghunyászkodók vagy bátrak... A film fordulópontja, amikor Zsófi bevallja barátnőjének, Lizának a titkot. Hogy mit mondott neki Erika néni. Hogy ne énekeljen, csak „tátikázzon”, mert (még...) nem elég jó... Ekkor alakul ki közöttük az a bátor dacszövetség, hogy ők bizony szembe mennek ezzel az igazságtalan, a siker oltárán az alapvető emberi értékeket feláldozó világgal... Nagyon találó volt az énekválasztás, hogy amíg Zsófi titkától megszabadulva még pityergett Liza vállain, a következő dal szólt: „...bátraké a nagyvilág, rájuk vár csak boldogság!” Még jobban ki lehetett volna domborítani a lányuk hősiességét, ha ellenoldalként betesz a rendező néhány „pedál-medál gyereket”, akik látványosan behódolnak Erika néni rendszerének, de úgy látszik, a rendező ezt a gyermeki egységet nem akarta megbontani, így szegény tanárnő egyedül volt kénytelen a rossz, az antihős, a meghunyászkodó szerepét eljátszani...
Romlatlanok vagy rohadékok... A gyermeki tisztaság, romlatlanság teológiailag ugyan kétséges, ám emberileg talán sokszor valóságos gondolata szépen jelenik meg a filmben. Hogy a gyermekeket talán még nem rontotta meg a felnőttek kétszínűsége, a látszat és a valóság különbözősége, a világ igazságtalansága... Hogy ők még azt szeretnék megélni, amiről énekelnek... Hogy számukra úgy kerek a világ, hogy az mindenkié, sőt, még benne az ének, a zene világa is... Pláne Kodály Zoltán országában...! Ezzel szemben mit mond rájuk, a végén, a szolidaritásból nem éneklő, őt megszégyenítő gyerekekre a tanárnő? „Rohadékok...” Ők, akiket eddig csak dicsért... Ők, a mintakórus... Akik esélyesek (voltak), hogy megnyerjék a svéd „jutalomutazást...” (Apropó, ezzel a címmel megjelent 1974-ben egy magyar film, szerintem az is megérdemelt volna egy Oscar-díjat...) Szóval a mindig, mindenkire odafigyelő Erika néni számára ennyi maradt a kórusából, miután leforrázva otthagyta őket, hogy „rohadékok...” Akár úgy is mondhatnánk némi malíciával: ők, a szellemi tőkéjével is az embert kizsákmányoló, a versenyszellemével megalázó „rothadó kapitalizmus élő bomlástermékei...” A rohadékok...
Hallgatni („tátikázni...”) vagy énekelni... Amikor a végkifejlet előtt mutatta a kamera a vesztét érző, egyedül idegesen cigarettázó Erika nénit illetve az ellene összeesküvést szervező gyerekeket, már sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége... A közös demonstráció, egy nagy hallgatás, egy elementáris erejű, a tanárnőt, mint „ötletgazdát” a rendszerből kirobbantó tátikázás... Grimasz a nem mindenki világának... Mint amikor a „Holt költők társasága” c. filmben a végén, szintén szolidaritásból – csak éppen ott tanáruk mellett álltak ki a diákok – mindenki felállt a pad tetejére... Kíváncsi voltam, hogy némán fog-e befejeződni a film, egyáltalán mi lesz a végkicsengése, a hallgatás (tiltakozás, egy közös NEM) vagy az éneklés, ami mégiscsak az életigenlés, az életkedv, az életszeretet szinonimája? S örülök, hogy úgy oldotta meg a rendező, hogy először a főszereplő kislányok, majd mindenki énekelte, hogy „szállj fel felhő, pamacsos...” Azt hiszem, az már önmagában megér egy Oscar-díjat, ha egy alkotás el tudja érni, hogy az ember úgy tudjon (vissza) tekinteni az életére, azzal az önértékeléssel, bátorsággal, daccal és bizonyossággal, hogy „egy hang voltam az Isten kórusában, s kár lett volna el nem hangzani...!”