Wynne-Hughes Veronika már két és fél éve utazik, hajóstoppal járta be a világot (…)  de most egy újabb utazást tervez, egészen pontosan egy két hónapos expedíciót az Antarktiszra.  (…) November közepén indul és január közepén tér vissza. Két hónap alatt fogja átsíelni a kontinenst, vagy inkább hegynek fölfelé sítalpakon átcsoszogni egy jókora szánt maga után húzva. (…) Mentálisan készíti fel magát leginkább, elvégre nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megterheli az embert, hogy konkrétan semmi sincs körülötte a mínusz 50 fokban. (…) Ha sikerül, akkor Wynne-Hughes lesz az első magyar, ráadásul az első magyar nő, aki elsétál a Föld legdélibb pontjára

30 millióért cserébe mindenki megtapasztalhatja az abszolút semmit - 24.hu

Bár ha jól tudom, ez elsősorban egy egyházi, közéleti blog, mégis – azt gondolom – annak is van jelzésértéke, ha az ember időnként elvágyódik ebből a világból-egyházból-országból... Messzire... Mondjuk délre... Akár annyira délre, hogy ott már hideg van... Nagyon hideg... Tényleg, te elmennél az Antarktiszra? S ha igen, miért...?

 

 

Rockenbauer Pál – az én generációm még tudja: „Szil szál szalmaszál. Merre jár a Pál...?” – hetedik magyarként élt és dolgozott a 6. földrészen, azon belül a Vosztok kutatóállomáson 1968-69-ben. Mindennapjaikat egy film és egy könyv is megőrizte. Ez utóbbi – Csipetnyi Antarktisz, Táncsics Kiadó, Bp. 1970 – segítségével végezzünk egy röpke közvélemény kutatást, egyben egy szellemi időutazást, hogy ki mit keresett ott és akkor a világ (egyik) végén? Kezdjük a klasszikusokkal!

Rögtön a legnagyobb sarkkutatóval, Roald Amundsennel – nemcsak a Déli-sarkot ő érte el először 1911-ben, hanem minden bizonnyal az Északit is, 1926-ban, igaz, ezt léghajóval, sőt, az Északnyugati átjárón is ő haladt át először „rendes” hajóval – aki először a norvég zászlót lobogtatta meg az őt ünneplő tömeg előtt a sikeres léghajós expedíciója után, mondván „ez volt az útjelzőm”, majd sokkal hihetőbb, emberibb motivációkról kezdett el beszélni: „Ki akarom tölteni a térkép fehér foltjait, jóllakatni szemem az emberi láb soha nem érintette fehér térségek látványával, amelyeket sok százezer vagy millió év óta csak a csillagok néztek. Érezni, hogy én vagyok az első, aki megbolygatja csendjüket. A felfedezés győzelme: boldogság.  S ezt nem értheti meg senki, aki nem látott még hajója orra előtt a ködben, vagy a kutyák dérlepte háta fölött, vagy a repülőgép pergő gépcsavarján keresztül ismeretlen földet, tiszta földet, amelyet nem fertőzött soha aljasság és árulás. Ez a föld hív, vonz, mint a mágnes...”

Folytassuk Fridtjof Nansennel, aki egészen zseniális ötlettől vezérelve, From (=előre!) nevű hajóját a sodródó jégbe befagyasztva kívánta először elérni az Északi-sarkot, s akinek neve, mint Nobel-békadíjas diplomata is fennmaradt, mai aktualitásképpen a menekültügy területén tett szolgálataiért, miután közel fél millió volt oroszországi hadifogoly hazatérését tette lehetővé az általa kiállított ún. Nansen-útlevéllel. Nos, ő mint sarkkutató így ír „A jégen, s éjen át” c. könyvében: „Igazán sajátságos az emberi természet és örökös rejtély marad érzelem- és gondolatvilágunk, melynek titka kifürkészhetetlen. Íme én ismerem azokat a borzalmakat, melyeken a sarki utazók többsége keresztülment. Hosszú sorban vonulnak el lelki szemeim előtt a véres tragédiák: A Barents-expedíción kezdve látom a skorbut, az éhezés, a fagy áldozatait: Kane, Ross és Franklin, Parry, Mc Clure és a Tegethoff szörnyű szenvedései mind fölsorakoznak előttem, s én mégis alig várom, hogy végigpróbáljam ugyanazokat a gyötrelmeket. Valahányszor végigsiklik tekintetem a végtelen hómezőkön, úgy érzem, mintha remegne minden idegem a forró vágytól – bár én is végre elindulhatnék a szánokon... Mily élvezet és gyönyörűség lenne még a szenvedés is! Talán őrültségnek tűnik, hogy elszántam magam e vakmerő lépésre, de érzem, hogy lebírhatatlan erővel vonz és csalogat a cél, amely oly sok évszázad óta csábítja és kísérti a becsvágyó embereket...”

A „nagyok” után következzen néhány, szinte névtelen, szürke eminenciás kutató Rockenbauer társai közül, a legendás Vosztok állomásról.
Cézár: „Hányszor megfogadtam magamnak, hogy soha többé ide vissza nem jövök. És visszajöttem... Ráadásul utálom a hideget. A napfényt szeretem, a nyüzsgő vidám életet, olyat ami – mondjuk – Rióban van... Mégis, talán ha kétszer voltam ott, és ha összeszámolom, több mit 12 évet éltem már az Antarktiszon...”

Dr. Manfred Schneider: „Én geofizikus vagyok. Engem az érdekel, hogyan ingadozik a nehézségi erő értéke. Ezek meglehetősen bonyolult dolgok. A méréseket sok minden befolyásolja. Olyan helyeket kell választani, ahol a befolyásoló tényezőknek – például a hőmérséklet napi ingadozása – a hatása a legkisebb. Itt a nappalok és az éjszakák között gyakorlatilag alig van különbség. Hol találok én még máshol ilyen ideális körülményeket a méréseim számára...?”

Alexander Vaszilenko: „Szerintem az a legboldogabb ember a világon, akinek olyan a foglalkozása, amit szeret, és ha foglalkozása űzése közben olyan csodás tájakra is eljuthat, amilyenekre nekem sikerült eljutnom. Antarktiszt soha nem fogom elfelejteni! És ha még ráadásul munkámmal akármilyen kicsit is, de sikerül hozzájárulnom egy tudományág fejlődéséhez... Hát mondd meg őszintén, mi kell még...?”

Kudrjavcev: „Sehol a világon nem lehet az ember olyan jó társaságban, mint egy sarki állomáson. Azok a soha ki nem fogyó beszélgetések, amikor 5-6 „polárnyik” összeül tea után...”

Ottó Julevics: „Itt végzett kutatásaimból kandidátusi disszertációt szeretnék írni. Ezen kívül azért is vállaltam egy évet, hogy az összegyűjtött napi díjakból megvegyek egy Volgát vagy egy Moszkvicsot...”