– Mindenkinek saját magának bele kell nézni az életébe, a saját sorsába, és felelősen kell döntenie – mondta. Nincsenek ugyanis szerinte „atombombák” vagy csodafegyverek, hanem az emberek vannak. Szavai szerint „az ország túlélte a tatárokat, a törököket, a Habsburgokat és Orbán Viktort is túl fogja élni, ez egy erős nemzet”.

Simicska Lajos: Orbán Viktor hazaáruló és átveri az embereket - mno.hu

Először arra gondoltam, hogy írok valami szép, adventi, szívet-lelket melengető írást, előállok valamilyen lágy, cizellált, vájtfülűeknek szóló gondolatfutammal, kínálok szellemi, lelki karácsony előtti teasüteményt, desszertet, kaviárt... Annál is inkább, mert szerzőtársaim közül még senki nem írt az idén ilyet, s van-e nagyobb hír a nagyvilágban, amit kommentálni-reposztozni lehet, minthogy az idén is készülődhetünk a Szabadító eljövetelére...? Erre belebotlok ebbe a Simicska-féle „túléljük a tatárokat, törököket... Orbán Viktort is túl fogjuk”-bölcsességbe, megüti fülemet ez a  népbutító, harsány demagóg hang, beletenyerelek a lecsóba... Hát akkor csapjunk bele együtt...! Hiszen ha ő mondja, akkor az úgy is van... Túlélő nemzet vagyunk...?!

 

Kezdjük a külső ellenségekkel... Ki volt, kik voltak az elsők? Koppány és serege? Vagy még korábban azok a kisebb-nagyobb népek, akiken keresztül kellett jönni a sztyeppén?  Vagy azok, akiket őseink itt találtak a Kárpát-medencében? Végül is mindegy... Maradjunk annál a leegyszerűsített történelem-szemléletnél, hogy a tatárok voltak az elsők, akik kis híján elfogyasztottak bennünket tízóraira, aztán jöttek sorban a törökök, a Habsburgok, - s bár ezeket már nem említi Simicska – a németek és a szovjet testvéreink... Nem szeretem a hangzatos szólamokat, de itt most tényleg nem lehet kihagyni az utalást nemzetünk szerencsétlen (?) földrajzi-stratégiai elhelyezkedésére vonatkozóan, tudják, hogy „itt, a Kárpát-medencében, Kelet és Nyugat ütközőpontján...” vagy „ezen a Kárpátok-koszorúzta nagy, huzatos harcmezőn...”, hogy a véráztatta rögökről már ne is beszéljünk... Igen, úgy látszik, hogy itt, ahol élünk ezer éve, harcra vagyunk predestinálva...! (És túlélésre...!?) Ja, hogy a külső ellenség-vonulatot befejezzem napjainkig, azt hiszem, nem lehet „leágaztatás” nélkül ezt megtenni, úgyhogy  a sor végére ki-ki odabiggyesztheti az Európai Uniót, a migránsokat vagy éppen Soros György nevét... (Közben eszembe jut, hogy azért arra kíváncsi vagyok, hogy Gyuri bácsi hogy fog majd szerepelni unokáink, dédunokáink  magyar történelemkönyveiben...? Feltéve, ha addig „túlélünk”...)

Már ezen utóbbi sorokból is kiderült, hogy a történelmet nemcsak fegyverrel vívják: túl kell(ett) élni szellemi, ideológiai csatákat, küzdelmeket, erődemonstrációkat, „magától kialakuló” vagy éppen ránk kényszerített gazdasági-társadalmi rendszereket is! Hogy csak néhány klasszikust említsek: kapitalizmus, szocializmus, kommunizmus, liberalizmus, globalizmus...

S akkor még csak most jön a java... A belső ellenségek... Akiket talán még nehezebb leküzdeni... A kormánypártiaknak az ellenzéket, a baloldaliaknak a jobboldaliakat, a liberálisoknak a konzervatívakat, a nemzetben gondolkodóknak az „Eu-komfortosokat”, Simicskáéknak Orbánékat és viszont...

És akkor még mindig nem beszéltünk kinek-kinek a „privát kis ellenségeiről”... A családban... (Az emberek között forgolódva, most, az ünnepekre hangolódva legalább háromszor-négyszer hallottam már ezt a „vészjósló önbiztatást”, hogy „csak ezt a karácsonyt éljem túl...!”)  A munkahelyeken, iskolákban, intézményekben, gyülekezetekben... Igen, akiket le kell győzni... Nem beszéltünk a válságokról, problémákról, incidensekről, intrikákról, összetűzésekről, nézeteltérésekről és véleménykülönbségekről, melyeket meg kell oldani... Az élethelyzetekről, amelyeket túl kell élni...  (Fülembe cseng egy country-nóta, hevenyészett fordításban: „Túlélünk minden nőt, túlélünk minden nőt, túlélünk minden gyilkos időt, várom, hogy jöjjön, várom, hogy jöjjön, várom, hogy szívembe lőjön a következő...!”)

Talán egy kicsit meg is ijedtünk, hogy ennyire veszélyes helyen élünk, igen, itt a Kárpát-medencében, hogy mennyi ellenségünk, nehézségünk, akadályunk van... Összefogás meg nem nagyon... (Ahogy a régi vicc mondja, hogy „miért nem kell őrizni a magyarokat a pokol üstjében...? Mert úgyis visszarángatják egymást...”) Ebben a nem éppen adventi, „mindenki ellenem”-hangulatban vajon meghalljuk-e annak a hangját, aki azt mondja, hogy „íme, én veletek vagyok, minden napon a világ végezetéig”...? (Mt. 28, 20) Benne bízhatunk továbbra is!  Meg talán abban is egy kicsit, hogy ha ezer éven át annyi mindent túléltünk, akkor igaza lehet Lajos bátyánknak és tényleg túlélő nemzet vagyunk...! Tud ezeknél valaki jelenleg szebb és szívet-lelket melengetőbb gondolatot...?

Hozzászólások