Pál Ferenc római katolikus pap és mentálhigiénés szakember a debreceni Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón az önmegvalósítás lehetőségeiről mesélt. „Most nem katolikus papként fogok beszélni, hanem mentálhigiénés szakemberként. A téma ugyanis a testi-lelki-szociális egészség területéhez tartozik. Azért van a színpadra három szék kirakva, mert az önmegvalósításnak három dimenziója van. Először ezekről fogok beszélni, majd utána az önmegvalósítás három módját is ismertetem.”

Én, mi, mindenki - parokia.hu

Bár ő hangsúlyozottan mentálos szakemberként tartotta ezt a bizonyos előadást, nem papként, mégis úgy gondolom, hogy ezt a kettőt nála nem lehet szétválasztani... Maradjunk abban, hogy – így, egybe írva – Pálferiként... Világosan, tisztán, áttekinthetően... Szemléletesen, sok példával alátámasztva, életszagúan... Lelkesen és (Szent)lelkesen, magával ragadóan... A cím ne tévesszen meg senkit, nem szeretném és nem is tudnám rendszerbe hozni ezt a négy fogalmat, mindegyikről csak röviden írnék egy-egy gondolatot, ami eszembe jutott, csak úgy, fésületlenül...

 

 

Pálferiről nem gondolom, hogy többet kellene írnom... Az „Én, mi, mindenki” gondolata, mint az önmegvalósítás hármas dimenziója, részéről számomra új volt, még nem hallottam tőle. Nos,  nézzük...

„Mai kultúránkban az egyik legnagyobb öröm, ha ki tudjuk mondani büszkén, hogy én, anélkül, hogy ez önzés vagy énközpontúság lenne...” - mondta. Nekem rögtön az egészséges önszeretet fontossága ugrott be. S egy régi-régi prédikáció, amelyben a lelkész, már nem tudom ki, a szeretet kettős parancsával (Mk. 12, 29-31) kapcsolatban arról beszélt, hogy az inkább egy, de még inkább három... (viszont semmiképpen sem kettő...) S azt ecsetelte, hogy a „...mint önmagadat”-félmondat tulajdonképpen a kezdet, az alap, erre épül minden, a másik ember és az Isten szeretete! Igen, arra, hogy tudom-e szeretni, el tudom-e fogadni magamat, önzés nélkül..? Nem tudom már ki nyilatkozta, az is bennem maradt, hogy amikor felkel, minden áldott nap, az első félórája mindig azzal telik, hogy valamiképpen „megszeretgesse önmagát...”

A következő dimenzió a mi! „Azért vagyunk együtt, mert jólesik. Ilyenkor kötődési hormon, oxitocin termelődik, ami motivációt ad a közösségi létre.” - folytatta P.F. Itt egyrészt némi üzemzavart okozott a gondolkodásomban, hogy a lelki, erkölcsi, szociális stb létünk is ennyire testi és materiális eredetű, de ezen túllépve már azon „kattogok”, hogy ennek a dimenziónak van-e egyáltalán jövője, akár a mostani „X, Y, Z-generációk” életében, akár az utánuk jövőknél... Pláne annak fényében, ami ezen az előadáson is elhangzott, hogy Európában mi és a csehek vagyunk a két legindividuálisabb nemzet... Csak imádkozhatunk, hogy ne abba az irányba haladjon a „fejlődés”, amelyről Easton Ellis írt az Informátorok c. könyvében...

Végül jöjjön a mindenki! Hogy milyen fontos lenne az egyetemesség, a kölcsönösség elve szerinti, még inkább a holisztikus gondolkodásmód! Hadd hozzak erre három idézetet. Az első Jostein Gaarder egyik előadásából: „Ha eldönthetném, hogy ebben a percben meghaljak, míg szavatolva lenne, hogy e bolygót további évezredeken át fogják emberek lakni, vagy hogy jó egészségben éljek száz éves koromig, ám azon az áron, hogy velem együtt az egész emberiség kipusztuljon – nos, akkor nem haboznék. Az azonnali halált választanám, itt és most. Nem áldozat gyanánt, hanem azért, mert egy része annak, amire „én”-ként tekintek, az egész emberiséget teszi jelenvalóvá. És félek attól, hogy ezt az identitást elveszítsem...” A másik Rádhakrisnan, volt indiai elnöktől: „ Azért kell felebarátodat úgy szeretned, mint önmagadat, mert te magad vagy a felebarátod. Csak egy téveszme hitetheti el veled, hogy a felebarátod valaki más, nem te vagy.”..” A harmadik bölcs gondolat pedig: „”Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja…”...”  (John Donne)